A héten befejeztem az idei év egyik legígéretesebbnek mondott fantasy sorozatának induló évadát. Noha sok dícsérő értékelést olvastam én vegyes érzésekkel áltam fel a televízió elől; bár alapvetően nagy kedvencem Nail Gaiman, nem tudok abszolút rajongással tekinteni erre a képregényadaptációra. Mindjárt le is írom miért. 

A történetről 

A sztori kezdetén megismerjük az álmok hercegét Morpheust (Tom Sturridge), akit egy okkult dolgokkal és boszorkánysággal foglalkozó milliomos Roderick Burgess (Charles Dance) csapdába ejt. Burgess eredetileg nem Álmot akarta elejteni, hanem annak testvérét Halált, aki fel tudja támasztani a világháborúban elhunyt fiát, de Burgess úgy volt vele, hogy a hatalmas végtelenek egyike is jobb, mint a semmi, építtetett hát vendégének egy mágikus börtönt. Morpheus száz évet töltött rabságában, az álomvilág amelyet magára hagyott pedig az enyészetté lett. A történet akkor indul be, amikor Morpheus kiszabadul és láthatóan rohadtul pipa, amiért egy halandó ily könnyedén  kijátszotta. Visszatérését követően akad is feladata bőven, az elvett mágikus eszközeinek a visszaszerzése, a bosszú és az álmok birodalmának újjáépítése mind-mind olyan feladatok, amik hősünkre várnak és amelyek jó sok évadra alapanyagot adhatnak. 

 Az évadkritika további részei már spoileresek, így a továbbiakban már csak az olvasson tovább aki látta, vagy akit nem zavar, ha lelőnek néhány fordulatot.

 Jó, jó, de... 

A sorozat hangulata és látványvilága mindvégig lenyűgöző, igazi gótikus gyönyör. A jelenetek csodaszépen megkomponáltak és látszik, hogy a Netflixnél irdatlan munkát toltak a kivitelezésbe, a helyszínek kigondolásába, a díszletekbe, a jelmezbe. Az egészről süt a "gaimanos" hangulat, ha valaki olvasta vagy látta a Csillagport, a Coraline-t vagy az Amerikai Isteneket egészen biztosan tudja, mennyire utánozhatatlan és egyedi az író stílusa, ami a televízós adaptációt is áthatja. A CGI sok helyen műnek hat, viszont mivel álmokban járunk ezt a meseszerűséget könnyen megbocsátja az ember, egyébként is abszolút illik a sorozathoz. 

A sztori kellően pörgős, sőt az egyes történetszálakat már-már túl gyorsan varrták el, az évad közepétől egy teljesen más vonalon mozoga történet, mint amit a pilot előrevetít. Álom eszközeinek visszaszerzését és az álomvilág újjaépítését az első öt rész alatt elintézik, ezt követően pedig új probléma üti fel a fejét: a vortex. Ez a tempó kapkodós, ráadásul a váltásnál érezhető egy minőségi törés. (Na jó inkább repedés, mert egy két gyengébb rész után a megszokott színvonalon pörög a sorozat tovább.) Nyilván ez személyes preferencia kérdése, én jobban szeretem azokat a sorozatokat, ahol jut idő karakterépítésre és a karakterek egymás közötti kapcsolatainak, motivációinak elmélyítésére. Ráadásul a rosszak legyőzése sem üt akkorát, ha főszereplő 1,5 rész alatt letudja a konfliktust, a néző csak megvonja a vállát és megyünk tovább. Ebből a szempontból nekem magasan a korintoszi szála volt a kedvencem, aki mint Álom udvarából meglépett rémálom pont a frászt hozza az emberre, mégis az egész évadban kerüli a nyílt konflikust, mert Morpheustól még ő is tart. 

Bizonyos szereplőknek ráadásul így fájóan kevés játékidő jutott, noha egyértelműen Álom van a középpontban, én szívesen néztem volna még a mellékszálakon behozott karaktereket is. Például Constantine-t, aki sokkal erősebb karakter, mint az évad második felének központi karaktere, Rose Walker. Az előbbit megformáló Jenna Coleman ráadásul mérföldekkel jobb színésznő, mint a kicsit tapasztalatlan Vanesu Samunyai, aki bár nem volt rossz, nem nyújtott kiemelkedőt. Nekem végig az volt az érzésem, hogy az összes mellékszereplő inkább asszisztál Álom karakterfejlődéséhez, noha saját jogon is nagyon érdekes szereplők lennének, így pedig szerintem kihasználatlan maradt a bennük rejlő potenciál.

Egy dolog volt, ami engem kimondottan zavart a sorozatban. Valószínűleg nem lesz népszerű a véleményem, de ez a Netfix által nyomott LMBTQ-propaganda irgalmatlan hangsúlya. Ne értsen senki félre, semmi - tényleg semmi, de semmi - bajom nincsen a szexuális kisebbségekkel, filmekben, sorozatokban sem bánom, ha előfordul ilyen jellegű kapcsolat is. Na de amit, a Netflix csinál már a ló túloldala: a sorozatban 1 azaz konkrétan egy heteroszexuális kapcsolat jelenik meg, amikor Lyta álomvilágban szexel a halott férjével. Mindenki más meleg, bi, cross-dresser vagy nonbináris. Azt, hogy a végteleneknek nincsen biológiai nemük a sztorivezetés szempontjából abszolút megértem, úgy tudom a képregényben Gaiman ezzel akarta sugallni, hogy ők többek, mint egyszerű halandók, de a többieknél megfordult bennem a kérdés, hogy most erre komolyan, mi szükség volt? Mármint egy fantasy sorozatban, ahol mágikus ereklyék összegyűjtéséről van szó, teljesen szükségtelen ismerni szinte bármelyik karakter szexuális preferenciáját.

A szürke hős, akire szükségünk volt

A színészek játékára szintén nem lehet egy panasz, holott a fontosabb szerepekre kevésbé ismert neveket szerződtetett a Netflix. A címszereplőt megformáló Tom Sturridge egészen biztosan öt csillagos választás volt, kiválóan hozza azt a nem evilági figurát, akinek már a puszta nézéséből is veszély árad.  Morpheus nem a megszokott hős karakter, aki megmenti a világot. Noha helyén vagy szíve, a lépései sokszor kérdőjelezhetőek meg, hiszen mintha az emberi moralitás finom árnyalatait, mintha nem igazán érezné és az eszközök megválasztásában nem mindig van tekintettel a többi szereplő érzelmeire. A hibáit ugyanakkor többnyire belátja és jóváteszi, amiért rendkívül szimpatikus figura. Annak ellenére, hogy ő egy végtelen, esendősége miatt jóval emberibb, mint a legtöbb szereplője a szériának.

Muszáj megemlíteni a Mátyást a hollót szinkronizáló Patton Oswaltot is, akinek a hangja remekül passzolt a sorozat legjobb beszólásait szállító familiárishoz. Kisebb szerepekben megjelenik a Ki vagy Doki?-ból ismert Jenna Coleman (mint Constantine), a Trónok Harca Brienne-jeként befutott Gwendoline Christie (mint Lucifer), egytől egyik pozitívan tesznek hozzá a szériához. 

Nem finomkodunk

Annak ellenére, hogy fantasy műfajban mozgunk, a sorozat minden, csak nem gyerekbarát. Viszonylag ritkán találkozom a Netflixen 18-as besorolású szériával, de ez az és nagyon jól áll neki a komorabb hangvétel. A sorozat nem finomkodik, ha gyilkosságokról, rémálmokról vagy sötét mágiáról van szó, gyengébb idegzetű nézőknek nem ajánlom, én viszont örülök, hogy ezt meglépték a készítők és így egy igazi keményvonalas dark fantasyt kaptunk. 

...és hogy ez lett ez az idei év sorozata? Nos az erős őszi kínálat mellett én ezt nem jelenteném ki, elég hullámzónak találtam ugyanis az évad minőségét. Minden hibája ellenére azonban könnyen megkedvelhető és élvezhető az első évad, esős őszi estékre jó kikapcsolódás lehet.