Horror Hétfő - AZ

2017. szeptember 18. - Miumiu

"AZ" az egyik legelső könyv volt, amit Stephen Kingtől olvastam, és bevallom, hogy igen nagy szerepet játszott abban, hogy a rajongója lettem az író munkásságának. A vérszomjas bohócról készült filmnek (illetve minisorozatnak), már nem voltam akkora rajongója, hiszen nem adta vissza a regény hangulatát, ráadásul még finomítottak is a durvább eseményeken, így bennem inkább olyan benyomást keltett, hogy családi filmet nézek és nem valami kemény horrort. 

Nagyon örültem, amikor hallottam a hírt, hogy Hollywood ismét vászonra viszi a Derry-t rettegésben tartó gonosz történetét, és a lelkesedésem tovább nőtt, amikor az előzetesekből már az is látszott, hogy az alkotók nem fognak finomkodni. Kicsit aggódtam viszont amiatt, hogy a Stephen King könyvek megfilmesítésein mostanában mintha egyfajta átok ülne, hiába kiváló az alapanyag, az elkészült filmekből valami hiányzik. Lásd: az idén debütált Setét Torony is elég nagy mozis bukás lett. Viszont azt is megfigyeltem, hogy ha egy King-könyvhöz jól nyúlnak hozzá, akkor a végeredmény zseniális: a Halálsoron, A remény rabjai és  A ragyogás mind jó példái ennek. Számomra az "AZ" mindenképp ez utóbbi csoportba tartozik, így ki merem jelenteni, hogy megtört a King-adaptációkat sújtó átok (legalábbis ennél a filmnél). Az "AZ" egy intelligens, jól átgondolt szépen felépített mozi, amit a horrorrajongóknak őszintén ajánlani tudok. 

A történet

Egy Derry nevű kisvárosban valami nem stimmel: sorra tűnnek el a gyerekek, akiknek még a holtteste sem kerül elő soha. Egy csapat gyerek azonban tudja, hogy a város alatt a csatornában, egy szörnyű gonosz rejtőzik, amely időnként felébred, gyerekeket eszik és szörnyű tragédiát okoz a városban. A gyerekek megfogadják, hogy leszámolnak a városukat rettegésben tartó Pennywise bohóccal. 

Kritika

Annyi jót szeretnék írni erről a filmről, hogy nem is tudom melyikkel kezdjem az írásomat. Azért is vagyok nehéz helyzetben, mert nem egy tipikus ijesztgetős horrorfilmről beszélünk, hanem egy elég komplex és sokrétegű alkotásról, melyben sok mindennek, még a helyszínnek is nagy jelentősége van. Kezdem talán a várossal, amelyben a történet játszódik: Derry egy teljesen átlagos amerikai kisváros lenne, ha a csatornákban nem lakna egy eredendően gonosz lény. Derry történelmének nagy jelentősége van a filmben, hiszen a kutatás során a gyerekek rájönnek, hogy Pennywise már valódi őslakos, aki a város megalapításánál is jelen volt. A lénynek folyamatos befolyása van a városra és ennek az időnkénti eltűnések, tragédiák mellett egy sokkal finomabb jele is van: Pennywise az emberi természetet is megrontja. Ez az, amit számomra rendkívül nyomasztó atmoszférát kölcsönzött az egész helynek. Elég ha csak arra figyelünk, hogy mennyire közömbösek az emberek: amikor Bent nem sok híján megkéselik a hídon az arra járó pár simán továbbhajt. De mérgező szülőkből is találunk éppen eleget: Bev-et molesztálja a saját apja, Eddie-t a saját anyja betegíti meg, Bill szülei ahelyett, hogy beszélgetnének a fiukkal a szőnyeg alá söprik a problémákat, de még a srácokat rettegésben tartó kamasz fiúnak Henrynek is erőszakos és agresszív az apja. Igazából a film alcíme is lehetne hogy "AZ - avagy hogyan legyünk rossz szülők?" Ezzel pedig elérkeztünk a film igazi erősségéhez, a karakterekhez. Derry ügyeletes lúzer kissrácai (és lánya) egytől egyig olyan szereplők, akiknek érdekes a háttere és akikért tudunk izgulni, még akkor is, ha a könyvből már tudjuk mi fog velük történni.

A gyerekek családi háttere és azok a traumák, amelyeket már ilyen fiatal korban átéltek sokkal jobban nyomasztják a nézőt, mint Pennywise ámokfutása. A rendező   remekül ráérzett arra, hogy a nézők félelemmércéjét egy csúnya bohóc már valószínűleg nem akasztja ki, ellenben sokkal mélyebb nyomot hagynak az olyan történések, amelyek akár a való életben is megtörténhetnek (és sok gyerekkel sajnos meg is történnek). A családi hátterek mellett az iskolás gyerekek környezete is nyomasztó, hiszen mint a lányok, mint a fiúk esetében mindennaposak az iskolai verbális és sok esetben fizikai bántalmazások, amit manapság "bullying" néven szokás emlegetni. A gyerekek világa sokkal kegyetlenebb tud lenni, mint a felnőttek világa. A vesztesek csoportjában ennek ellenére is szerethető, kedves karakterek vannak, nekem ráadásul külön tetszett, hogy nem idealizált tipikusan "cuki" gyerekszereplőket kapunk, hanem ízig-vérig igazi serdülőket, akik bizony szeretetteljesen, de keményen osztják egymást és néha úgy káromkodnak, hogy azt egy kocsis is megirigyelné.

Mivel a szereplők többsége gyerekszínész és most kezdi a pályáját, nagyon ismert nevekkel nem találkozunk a filmben, Finn Wolfhard viszont a Stranger Thingsből sokaknak ismerős lehet. A gyerekek - már amennyire meg tudom ítélni - jól hozzák a figuráikat és szimpatikus, szerethető csapatot alkotnak a vásznon. Pennywise ezúttal Bill Skarsgård alakításában jelenik meg, bár az ő esetében a színészi játékhoz sokat hozzátesz a kosztüm, a kamerakezelés és az effektek.

Még vígjátékon is régen nevettem ennyit, mint ezen a filmen, amiért hatalmas pluszpont jár a készítőknek. Azt vallom, hogy a humortól nem szabad megijedni, még egy horrorfilm esetében sem, hiszen remekül oldja a feszültséget és jól ki lehet vele egyensúlyozni a félelmetes jeleneteket. A nézőnek szüksége van arra, hogy néha felengedjen, hiszen utána a folyamatos feszültségkeltéssel ismét vissza lehet rántani a rettegésbe, ez a módszer pedig szerintem sokkal hatásosabb, mint folyamatosan a nyomasztó hangulatot erőltetni. A poénokat egyedül a film vége felé sikerült egy kicsit túltolni, ahol néha már úgy éreztem, hogy komolytalan és erőltetett a drámai jelenetek élét teljesen elvenni egy-egy humorbombával. 

A film egyetlen gyengébb pontja számomra a horror-vonal lett, Pennywise egyenként megpróbálja becserkészni a gyerekeket és ehhez a legalapvetőbb félelmeiket használja fel. A gyermeki félelmek jó alapanyagai bármelyik horrornak, itt is megjelenik a sötét pince, a félelmetes kép a falon (amivel együtt tudtam érezni, gyerekkoromban marhára féltem egy faragott maszktól a nagyszüleimnél), a múmia, de sajnos túlságosan kiszámíthatóan érkeznek ahhoz, hogy igazán parázni lehessen tőlük. A lassú zene és a jumpscare-ek korszaka már lejárt, lassan a rendezők kitalálhatnának valami kreatívabbat. (Vagy csak az én ingerküszöböm került nagyon magasra. Ez is előfordulhat.)

A látványvilág is teljesen jól átgondolt, és bár nem láttam még amerikai kisvárost, a képsorok alapján el tudom képzelni, hogy ilyen lehetett a nyolcvanas évek vidéki amerikája. A gyerekek pólói, játékai, a játékteremben a gépek és még a mozi is mind-mind azt a retró-vonalat erősítik, amiről tudjuk, hogy a Stranger Things óta reneszánszát éli. Pennywise pedig végre tényleg úgy néz ki, hogy ha gyerekként meglátnám, hazáig rohannék és bebújnék az ágy alá. 

A horror műfajban rég nem láttam ennyire jól eltalált filmet és számomra külön öröm, hogy a remek atmoszféra és a para-bohóc mellett jóval komolyabb és elgondolkodtatóbb témákba is bele akart és tudott is nyúlni a rendező. Az olyan apróságok, mint a város történetének, a szereplők családi hátterének, az iskolai csoportdinamikának a remek ábrázolása számomra mind-mind olyan dolgok voltak, amik magasan kiemelik ezt a művet az átlagos tucathorrorok köréből. Számomra eddig ez az idei ősz legjobb filmélménye és a legjobb horror, amit idén láttam. 

Értékelés 9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://geekgirl.blog.hu/api/trackback/id/tr9512870594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2017.09.18. 08:28:40

És a vízcsapból is ez folyik már...