Sorozatajánló - A series of unfortunate events

2017. január 28. - Miumiu

A Netflix új saját gyártású sorozata a Lemony Snicket könyvek alapján készült A balszerencse áradása (A series of unofortunate event) olyan tipikus gulity pleasure sorozat. Nem is tudom, hogy eredetileg milyen célközönségnek készülhetett, hiszen a gyerekeknek szóló kínálatban is benne van, de egy gyerek egészen biztosan nem tudná értékelni sem a sorozat humorát, sem annak meglehetősen groteszk képi világát. Ugyanakkor nem igazán felnőtt közönségnek szól, mert ahhoz meg sokszor túlságosan meseszerű.

Szóval ez pont egy olyan sorozat, amit valaki vagy imádni fog, vagy utálni, de érzésem szerint többen lesznek azok, akik az utóbbi táborba tartoznak majd, hiszen ezt a stílust szokni kell és ahhoz nem is biztos, hogy ez a legmegfelelőbb kezdés. Engem mindenesetre annyira megvett, hogy a minap már a főcímdalát dúdolgattam. 

A történet

Ha valaki ismeri a Lemony Snicket könyveket vagy a pár évvel ezelőtti, Jim Carrey főszereplésével készült filmet az jó eséllyel tudja mire számíthat. A 8 részes sorozat az első négy könyvet dolgozza fel több-kevesebb pontossággal. Az első rész elején megismerjük a Baudelaire gyerekeket, akiknek a szülei meghaltak a házukban kitört tűzben. A Baudelaire árvák szülei nem voltak szegények, ezért a gyerekek hatalmas vagyont örököltek, amihez akkor férhetnek hozzá, ha a legidősebb gyermek Violet nagykorúvá válik. A mesés örökségre azonban egy Count Olaf nevű gonosztevő színésznek is fáj a foga, aki mindent megtesz, hogy az aranybányát jelentő gyerekek közelébe férkőzzön. Gyakorlatilag minden rész arról szól, hogy Count Olaf hogyan próbálja minél változatosabb álcák felhasználásával megkaparintani a gyermekek feletti gyámságot.A háttérben egyébként van egy nagyobb léptékű átívelő szál is, az árvák ugyanis hamar rájönnek, hogy a szüleik halála korántsem a véletlen műve lehetett. A szülők ugyanis tagjai voltak egy titkos társaságnak, amit annyi rejtély övez, hogy a 8 rész alatt igazán nem is derül ki sok róla. 

Kritika

Annak ellenére, hogy az egyes részek alapjául szolgáló történetek meglehetősen gyermekiek, egyáltalán nem ajánlanám kisebbnek a sorozatot. Nem azért mert túl félelmetes, hanem pusztán azért mert a poénokat a kisebbek egészen biztosan nem értik meg, vizuálisan meg kifejezetten zavaróak lehetnek egyes jelenetek. Hiszen az árvák gyakorlatilag minden rész végén szerencsétlenül járnak, gyilkosságok is történnek szép számmal, amerre csak mennek. Ugyanakkor az alapszituációk és a konfliktusok alapvetően gyerekekre optimalizáltak, minden részben történik valami fantasztikus és mindegyik rész arra a konfliktusforrásra épít, hogy a gyermekek elméje még mennyivel nyitottabb a rideg és szabálykövető felnőttekénél. A gyerekek feladata így majdnem minden részben az, hogy valamelyik felnőttet próbálják meggyőzni a rájuk leselkedő veszély valós voltáról, amire a felnőttek természetesen legyintenek és a gyermeki fantázia meg a Baudelaire gyerekeket ért traumák következményeit látják bennük. A humor egyébként egészen zseniális angol fajta, ami bennem abszolút Monthy Pyhton és a Vaczak Szálló emlékeit idézte. A humormorzsák még az egészen finom részletekben is el vannak rejtve, a gyermekek vagyonát kezelő bank alkalmazottját pl. Mr. Poe-nak hívják, akinek a fiai Albert és Edgar (E.A. Poe ugye). Csak győzze az ember kimazsolázgatni a rengeteg megmosolyogtató apróságot. Eddig  egyébként fogalmam sem volt, hogy az angol nyelvben ennyi szinonima létezik a balszerencse szóra.

Ejtenem kell pár szót a képi világról is, hiszen régen találkoztam olyan sorozattal, aminek ennyire egyedi vizuális hangulata lett volna. Nyomokban engem a Pushing Daisies, a Stepfordi feleségek és az Alice: Madness Returns című játék keverékére emlékeztetett egy csipetnyi Tim Burtonnel fűszerezve. A színészek közül mindenképp az Olafot játszó Neil Patrick Harrist kell kiemelni, aki valójában nem egy, de számtalan figurát hoz, hiszen Olaf minden egyes részben más bőrébe bújik. Neki volt egyébként a legnehezebb feladata, hiszen egyszerre kellett hoznia a félelmetes gonosz figuráját (mert Olaf bizony igazi gonosztevő, efelől semmi kétség), de a szerencsétlen félnótást is, akit még egy csapat gyerek is lefőz. A gyerekszínészeket is jól sikerült kiválasztani, sajnos a legtöbb gyerekszereplő a sorozatokban inkább az idegesítő fajtába tartozik, de a Baudelaire gyerekeket alakító színészek egytől egyig imádnivalóak voltak. Patrick Warburton narrációja pedig már az elején rabul ejti az embert, hiába szajkózza, hogy aki még jól akarja magát érezni az életben az ne nézzen meg egy részt se. 

Szóval kicsit furcsa ez a nem gyerekeknek való mese. Néhol groteszk, néhol fanyar, de összességében véve igen bűbájos és ha az ember tudja értékelni az angol humort akkor csodálatosan vicces. Tudom, hogy keveseknek fogja belopni magát a szívébe és talán nem is az évszázad sorozata, mindenképpen egy hétvége feelgood élményt nyújt. 

Értékelés 8/10

 

A bejegyzés trackback címe:

https://geekgirl.blog.hu/api/trackback/id/tr6012155357

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.