Filmajánló - Legendás állatok és megfigyelésük

2016. november 22. - Miumiu

Aki néha napján rápillant erre a blogra valószínűleg már sejti, hogy mekkora Harry Potter fanatikus veszett el bennem. Nem meglepő tehát, hogy valósággal tűkön ültem azóta, hogy bejelentették a Potter-franchise folytatását és egészen biztos voltam benne, hogy ha nem is premier napján, de a premier hetén én bizony megnézem ezt a filmet. A várakozásomba azért vegyült aggodalom is rendesen, két okból is: az egyik, hogy a Warner Bros mostanában nem remekel filmgyártás terén, elég ha meglehetősen rossz kritikákat kapott Batman vs. Superman vagy a Suicide Squad filmekre gondolunk. A másik pedig az, hogy belepiszkálni egy olyan univerzumba, ami a legtöbb rajongójával együtt nőtt fel, több szempontból is merész vállalkozás. Mindezek tetejében ráadásul volt már idén egy nagy Harry Potter visszatérés, hiszen Londonban idén kezdték el játszani a Harry Potter és az elátkozott gyermek című színdarabot, aminek a szövegkönyve elég vegyes fogadtatásban részesült. Nekem például egyáltalán nem tetszett. 

 

Göthe Salmander történetében viszont már az első előzetesek érkezésekor láttam fantáziát, ráadásul az egyik kedvenc korszakom az amerikai történelemben a 20-as 30-as évek érája, művészeti stílusban pedig az erre a korszakra jellemző art deco, így a látványvilág rögtön elvarázsolt. A Legendás Állatok és megfigyelésük című film kötelező darab minden Rowling-rajongónak, akik ellenben csak úgy beülnek rá azoknak nem fog maradandó élményt nyújtani. A vőlegényem legalábbis jót mosolygott a lelkesedésemen, amikor kijöttünk a moziból és közölte, hogy tulajdonképpen aranyos kis mese volt, csak neki túl hosszú és túl komolytalan. Sajnos - vagy nem - a filmajánlót abszolút rajongói szemszögből tudom megírni. Természetesen nem hunyok szemet azok felett a dolgok felett, amelyeket valóban elrontottak, vagy lehetett volna jobban, a nosztalgiahajóra felszállva akarva-akaratlanul előtört belőlem a fangirl.

Az alábbiakban spoilerekkel erősen megtűzdelt kritikám következik, szóval csak az görgessen tovább, aki már látta a filmet / nem látta a filmet, de nem zavarja ha valaki lelövi a poénokat / nem látta a filmet, de úgyse tudja megállni.

A történet

A spin-off története jóval Harry Potter születése előtt indul, 1926-ban. Voldemort nevét még hírből sem ismeri a varázsvilág, sőt még meg sem született, helyette azonban egy Gellert Grindelwald nevű gonosz mágus tartja rettegésben az embereket. (Grindelwald neve ismerős lehet a Potter könyvekből, hiszen mágiatörténet órán tanulnak róla, de a Dumbledore életéről szóló könyvben is nagy szerepe van.) Rövidesen kiderül, hogy az Egyesült Államokban rosszabb a helyzet mint Európában, ugyanis ők amellett, hogy folyamatos készültségben élnek, mereven elzárkóznak a varázstalanokkal (muglik helyett magnixek) való érintkezés minden formájától. Tilosak például a vegyes házasságok, de a varázslények behozatala és tenyésztése is, mert ezek előbb-utóbb a lelepleződéshez vezetnének. Annyira hermetikusan azonban nem sikerült elzárni egymástól a két közösséget, hiszen már a nyitójelenetben találkozunk az Új-Salem szekta néhány tagjával, akik fennen hirdetik, hogy boszorkányok márpedig léteznek és veszélyesek. Ebbe a New Yorkba érkezik meg Göthe Salmander, a kicsit hebrencs, de zseniális magizoológus egy bőröndre való mágikus lénnyel. A problémák, ahogy az előzetesből is kiderül, ott kezdődnek hogy a lények közül néhány megszökik kisebb felbolydulást okozva a környéken. Viszont nem Salmander meglógott állatkái az egyedüliek, amelyek szabadon kószálnak a városban, jelen van egy füstszerű fekete dolog is, amely halálos áldozatokat szed ahol csak felbukkan.

A történet két jól elkülöníthető szálon fut: az egyiken Salmander és new yorki kompániája (Kowalski és a Goldstein testvérek) kutatják a meglógott lényeket, hogy visszatessékeljék őket a bőröndbe, amelyből megszöktek, a másikon pedig Graves az auror nyomoz a mágikus gyilkosságok ügyében, melynek szálai az Új-Salem gyülekezethez vezetnek. A szálak a történet végén természetesen összefutnak, de annak ellenére, hogy jeleztem a spoilereket nem szeretnék lelőni minden poént.

Kritika

A két történetszál hangulatban határozottan elüt egymástól. A Salmander vonulat vicces és könnyed, helyenként már-már olyan érzésem volt mintha a Nagy Gatsby és a Pokémon Go varázsvilágba oltott változatát nézném. A Graves vonulat ellenben abszolút noir hangulatot áraszt és nekem határozottan ez a szürkébb, komorabb oldal jött be jobban, kár hogy pont ebből láttunk kevesebbet. Őszintén szólva engem jobban érdekelt volna egy ilyen felnőttesebbre vett univerzum, mint Salmander időnként bohóckodásba hajló szörnyvadászása. A legendás állatok összegyűjtésére a kelleténél nagyobb hangsúlyt fektetett a film. Egy sorozatban persze teljesen jól megállná a helyét, akár heti szörnyes bontásban, de nem a tévéképernyőn vagyunk, így nekem néha kifejezetten céltalan volt a lények kergetése. A mélypont az állatkerti jelenet volt, amelynek karakterépítés szempontjából nem volt semmilyen funkciója, ellenben hosszúra vették. A Salmanderes rész nagyon aktuális témákat feszeget: a biológiai sokféleség megóvása napjainkban is kiemelt kérdés, Salmander pedig remekül közvetíti az üzenetet, miszerint nem a mágikus lények  veszélyesek az emberekre, hanem éppen fordítva. Nem akarom  degradálni a könyezetvédelem fontosságát, de a filmnek ez az üzenete túlságosan szájbarágósan hat.

Kilóra megvett ellenben a másik vonal, amely bemutatja az amerikai mágiaügyi minisztérium (MACUSA) működését, Graves nyomozását és az Új-Salem szektát. Ebben a részben több ponton is nagyon jól eltalált társadalomkritikát sikerült megfogalmazni. A mágiaügyi minisztérium attól függetlenül, hogy egy mágiával teli világban működik pont ugyanolyan bürokratikus és lassan reagáló szervezet, mint varázstalan párjai. A kirekesztés nem csak magnixek világában éli virágkorát (ha belegondolunk egy kicsit a 20-as évek történelmébe, ez még messze nem az a kor Amerikában, ahol például a feketék egyenrangúak  voltak), hanem a varázsló és a varázstalan társadalmak közötti feszültségben is felfedezhető. Az Új-Salemről szóló részeknél nekem egyértelműen a Twist Olivér ugrott be, ez a részt azt a témát járja újra körbe, hogy egy bántalmazásban nevelkedett gyermek lehet-e gonosz, vagy csak a szeretethiány és az állandó abúzusban töltött évek nyomtak - korrigálható - bélyeget a személyiségére. Igen, ha valaki arra gondol, hogy ez a téma a HP könyvekben az árvaházban nevelkedett Tom Denem (Voldemort) kapcsán is felmerült, akkor nem lő nagyon mellé. 

A történetépítéssel a legnagyobb problémám az volt, hogy nem hozott létre önmagában életképes alkotást. Persze régóta tudjuk, hogy a Legendás állatok szériát legalább 5 részesre tervezik, de én régimódi vagyok, szeretem, ha egy film önmagában is kerek egészet alkot, ha filmsorozatról van szó akkor is legalább az első pár rész álljon meg önállóan a maga lábán. A HP könyvek / filmek annak idején maradéktalanul eleget tettek ennek, (legalábbis nagyjából a negyedik részig). A Legendás állatok jó megalapozása egy friss sorozatnak de nem kezelhető önálló filmként, mert ahhoz kevés, a történet végkifejletéből és az itt-ott elejtett utalásokból tudjuk, hogy lesz folytatás (és persze várjuk, hogy legyen folytatás).

A színészekre és az általuk játszott karakterekre nem lehet panasz, a gárda szinte kivétel nélkül kiváló. Annak ellenére, hogy a sok új szereplő miatt viszonylag kevés idő maradt építkezésre és a jellemek elmélyítésére, már most látszik, hogy nem papírmasé karakterekkel van dolgunk, hanem olyanokkal, akiknek van háttere ez által mélysége. Eddie Redmayne eddigi munkássága alapján nem volt a szívem csücske, de remek választásnak bizonyult Göthe Salmander szerepére. Kellően kisfiús és játékos, ugyanakkor jól bemutatja, hogy a karakter komolytalansága inkább álca, amivel a zárkózottságát palástolja. Salmanderben sokkal több  van, mint amit az első film megmutatott, noha utalás történt rá, hogy egy környezetére rendkívül érzékeny varázslóról van szó, akinek a csalódásból is bőven kijutott (felmerül a filmben egy Lestrange név, feltűnt valakinek?). A Kowalskit alakító Dan Fogler brillírozott a szerepben és ő szállította a legviccesebb pillanatok nagy részét, annak ellenére, hogy őt tartom a történet egyik leggyengébb láncszemének. Azon kívül ugyanis, hogy kell egy varázstalan ember is a csapatba, hogy rajtuk keresztül bemutatható legyen a két világ kapcsolata nem sok szerepe volt. Az ügyeletes magnix szerep viszont meglehetősen soványka és nagyjából olyan érzésem van, mint amikor a régebbi filmekben szinte kötelező jelleggel szerepeltettek fekete színészt. De legalább jól ki lehetett aknázni a helyzetéből adódó komikumot, ez is valami. A két Goldstein lány szintén a gyenge láncszemek kategóriájába sorolható, mert azon kívül, hogy voltak ők sem lendítették érdemben előre az eseményeket. A Gravest játszó Colin Farrel valamint a Credencet megformáló Ezra Miller ellenben kiválóak voltak, sajnáltam is, hogy nem jutott több játékidő nekik. Graves pontosan olyan figura, ahogy az ember a rossz zsarut elképzeli, rajta keresztül jön át az amerikai mágiaügyi minisztérium működésének minden diszfunkciója. Credence pedig lélektanilag szimplán a legösszetettebb szereplője a filmnek.

A befejezésben kicsit meg is döbbentem, hogy nem kényeztetnek el bennünket egy cukormázas happy enddel. Ennek mondjuk utólag kicsit örülök, mert komplexebb ez a világ annál, hogy egy minden jó ha a vége jó zárással el lehessen bagatellizálni, ugyanakkor az ember úgy távozik a moziból, hogy nem történik meg a feloldás. A varázslények ugyan épségben visszakerülnek a helyükre, de az emberek közül van, akit nem sikerül megmenteni. A varázslók és magnixek közötti ellentétek ugyan nem mélyülnek, de a megoldás irányába sem mozdulunk el egyelőre, úgy tűnik hogy a MACUSA ragaszkodik a már berögzült status quohoz és nem kíván coming outolni még kivételes esetekben sem (Kowalski). A veszély mértéke ellenben határozottan szintet lépett, hiszen a film végére egyértelmű, hogy Grindelwald az országban van. Szóval a lezárás minden csak nem boldog és kielégítő, de nyilván ez is szerepet fog játszani, amikor az ember jegyet vált a következő részre.

Végezetül pedig essen szó a látványvilágról és a hangulatról. A new yorki nagyvárosi környezet teljesen más mint a Roxfort dimbes-dombos álomszerű világa, ez a váltás pedig kifejezetten jót tett a spin offnak. A mai szemmel nézve már vintage-nak mondható stílus és annak csillogása legalább olyan varázslatos mint a ködös Albion, ráadásul teljesen egyértelművé teszi, hogy itt egy új franchise van születőben, ami hangulatában és stílusában is függetlenedni kíván a nagy elődtől. 

Annak ellenére, hogy a Legendás állatoknak megvannak a maga hibái, kifejezetten szerethető alkotás lett, jól árnyalt karakterekkel és jól felépített világgal. Noha nálam nem lett első látásra szerelem mint annak idején a Harry Potter sorozat (vagy lehet, hogy már túl felnőtt vagyok az ilyenekhez?) érdeklődéssel várom majd a következő részt is, mert kíváncsi vagyok, hogy hova épülhet még Salmanderék története.

Értékelés: 7,5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://geekgirl.blog.hu/api/trackback/id/tr7111985958

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.