Könyvajánló - J.R.R. Tolkien: A szilmarilok

2017. június 19. - Miumiu

Nem könnyű olvasmányon vagyok túl: Húsvét környékén kezdtem és mostanra sikerült befejeznem A szilmarilok című Tolkien könyvet. A szöveg nehézsége mellett persze az időhiány is közrejátszott abban, hogy ennyire lassan sikerült a végére érnem a regénynek, viszont így legalább tudtam ízlelgetni ezt a csodás mesét. 

Tolkien prózájával megéri "megküzdeni" hiszen mind történetmesélésében, mind nyelvezetében maradandó élményt ad, arról nem is beszélve, hogy olyan csodálatos világot és mitológiát épít fel, amiben szívesen merül el az ember. Nem véletlen, hogy a filmipar is újra meg újra rátalál a Tolkieni történetekre. 

A könyvnek nem igazán van egybefüggő cselekménye én inkább hívnám novellafüzérnek, amelyben az egyes íráscsoportok Középfölde egyes korszakairól szólnak. Az első két könyv a világ teremtéséről, a tündék, az emberek és törpök megjelenéséről, valamint a szilmariloknak a megalkotásáról és hányattatott sorsáról szól. A harmadik kötet az emberek és Númenor felemelkedéséről és bukásáról, Sauron megjelenéséről szól. A Gyűrűk Ura eseményeit a könyv igencsak érintőlegesen meséli el, ezért senkinek nem kell attól tartania, aki még nem olvasta az Egy Gyűrű meséjét, hogy minden poént lelőnek (noha aki ódzkodik a spoilerektől inkább a Gyűrűk Urával kezdjen). 

A mesék meglehetősen változatos műfajokban íródtak, hiszen találunk közöttük szerelmes történetet (Beren és Lúthien), de tragédiát (Túrin és Nienor) eredetmondát és csataleírást is. 

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mitől tartja mindenki olyan nehéz olvasmánynak, amikor lényegében csak mese? Számomra nem a nyelvezete miatt volt nehéz olvasni, noha a tolkieni mese meglehetősen szépirodalmi jellegű, bonyolult és mély értelmű, már-már a tökéletességig árnyalt motívumrendszerrel. A nehézséget számomra a rengeteg helyszín és név megjegyzése jelentette, amivel szintén nem fukarkodott az író. Bevallom nagyon sokszor lapoztam fel a kötet hátuljában található térképet és családfákat. A rengeteg karakter mellett az is nehézséget okoz, hogy sokaknak van egyszerre tünde és törp vagy ember neve, illetve az egyes korokban, illetve eseményekkel összhangban a nevek változnak, így számomra többször kihívást jelentett az események követése. 

Nehézsége ellenére viszont én mindenkit bátorítanék arra, hogy vágjon bele ebbe a könyvbe, hiszen ha egyszer beszippantja az ember, akkor igazán maradandó élményt nyújt. A Tolkien által teremtett rendkívül komplex világ olyan rendszerben működik, amely akár egy történész munkájaként is megállná a helyét, mégis minden ízében áthatja a varázslat. A mese köntösébe bújtatva pedig valójában megjelenik a jó és a gonosz harca, azok az értékek, amelyek segítenek eligazodni a mindennapok útvesztőjében, legyen az család, szerelem vallás. Ugyanakkor egy igazi meséhez méltóan a gonosz (és velejárói a kapzsiság, hazugság, nagyravágyás) mindig elnyeri méltó büntetését. Pont az ilyen Tolkien-féle történetekre mondják azt, hogy lelkük van, hiszen ez a világ a szerző halála után is eleven él és létezik az olvasók képzeletében. 

Sajnos a történetek összefűzése és az egyes részek kapcsolódása közben több helyen lehet érezni, hogy a mester nem végleges formában hagyta hátra (és talán nem is egy kötetben gondolta megjelentetni), mert néhol nem tűnt következetesnek a részek kapcsolódása, lyukakat és aránytalanságokat éreztem benne. (Például ahhoz képest, hogy milyen fontos szerepe van Sauronnak a későbbiekben, nagyon kevés rész foglalkozik a felemelkedésével és bukásával.) Ugyanakkor a töredékek alapján az író fia Christopher Tolkien még ma is jelentet meg posztumusz köteteket, amiért nem lehetünk elég hálásak neki. 

Értékelés 8/10

 

10 úticél Harry Potter rajongóknak

Ennek a posztnak az ötlete még akkor fogalmazódott meg bennem, amikor idén májusban Edinburghban töltöttem pár napot és volt alkalmam egy kicsit körbenézni a városban, ahol J.K. Rowling a híres széria néhány részét írta. Belegondoltam, hogy igazi rajongóként már rengeteg olyan helyen jártam, ami köthető a Harry Potter világához, viszont még számtalan helyszín van, amit egyszer nagyon szívesen megnéznék. Az alábbi lista tartalmazza azokat a helyeket is, ahol már voltam, és azokat is, amelyekre egyelőre még csak vágyom eljutni. Ha valaki járt már az alább felsorolt helyek bármelyikén, ne legyen rest megosztani az élményeit, tapasztalatait kommentben!

1. Warner Bros Studio Tour, London

Valószínűleg sablonosabb helyszínnel nem is tudnám kezdeni a listát, mint a Warner Bros londoni stúdiója, ami rajongóknak kötelező látnivaló, igazi 'must see'. Én még akkor voltam, amikor pár hónapot kint töltöttem Angliában és maradandó élmény volt, egész napos - akár családi - programot is lehet belőle csinálni. A cégnél annak idején úgy döntöttek, hogy ha már legyártották azt a rengeteg helyszínt és kelléket, nem nyomnak be mindent egy raktárba porosodni, hanem meghagynak mindent és megnyitja látványosságként a rajongóknak. Nagyon jól tette, amellett, hogy nagyon klassz, rácsodálkozik az ember, hogy milyen rengeteg és aprólékos munka kell ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű filmsorozatnak meglegyen a sajátos és egyedi hangulata. Az ajándékbolton mindenesetre gyerekkel és rajongóval csukott szemmel haladjon át mindenki, sajnos mivel a körbejárás pont a boltban végződik, sajnos elég nehéz kikerülni és szinte lehetetlen ellenállni a kísértésnek. A kiállításnak vannak állandó részei, ugyanakkor évszakonként megjelenik valamilyen tematikus elem, mivel én ősszel voltam, akkor pont a Halloween és sötét varázslatok voltak terítéken. 

_mg_0938small_1.jpg

_mg_1035small.jpg

2. Harry Potter - The Exhibition

Ha valaki netán nem szeretne Londonig zarándokolni létezik egy Harry Potter utazó kiállítás is, ami járt már New Yorkban, Tokióban, Párizsban és Brüsszelben is. Én pont az utóbbi városban csíptem el szinte teljesen véletlenül, mostanában pedig úgy látom Utrechtben van a dolog, arról viszont egyelőre nincs infó, hogy Budapestre is jön-e. Nagyjából ugyanaz egyébként mint a londoni testvére, csak kisebb. 

img_0851.jpg

3. Kings Cross pályaudvar, London 

Ha az ember Londonban van meglehetősen költséghatékony megoldás elzarándokolni a pályaudvarra megnézni a 9 és 3/4 vágányt, ahonnan a Roxfort expressz elindul az iskola felé minden évben. Ha az ember saját magáról is szeretne képet, amint áthalad a két vágány közötti falon sajnos a zsebébe kell nyúlnia, de csak szimplán bámészkodni is lehet.

img_1598small.jpg

4. Alnwick kastély, Nagy-Britannia

Ha valaki kicsit elszakadna Londontól és nézne egy kis vidéki Angliát, az elmehet az Alnwick kastélyba, amelynek udvarán Harry és barátai az első repülésleckéiket vették. Itt ugyan személy szerint nem jártam, de a Harry Potter vonatkozáson felül kultúrprogramként is érdekes lehet, ha valaki érdeklődik a történelem iránt. 

5. Oxford

Sajnos nekem Oxford is kimaradt annak idején, pedig amellett, hogy itt található Nagy-Britannia egyik leghíresebb egyeteme és hangulatra sem piskóta, a HP filmek több jelenetét is a városban vették fel. A Christ Church College inspirálta például a Roxfortbeli Nagytermet, melyet később a stúdióban megépítettek, de szerepelt a filmekben a Bodleian könyvtár és a Duke Humfrey's könyvtár is.

6. Glenfinnan viadukt

Ha valakinek vonatkozni van kedve és meg szeretné csodálni a gyönyörű skót tájat nyugodtan felszállhat a "The Jacobite" névre keresztelt gőzmozdonyra. Ezt a vonatot használták egyébként Roxfort expresszként például a második filmben, ahol Ron és Harry az elkötött Forddal indulnak a társaik után. Ebben a részben mutatják egyébként a Glenfinnan viaduktot is, ami a skót felföld egyik legszebb látványossága. Sajnos ezt sem volt lehetőségem megnézni, de valamikor remélem a jövőben, ha az országba keveredek lesz időm egy kis vonatozásra. 

7. The Elephant House, Edinburgh

Edinburgh amellett, hogy gyönyörű skót város, arról is híres, hogy Rowling itt vetette papírra a sorozat több fejezetét. A The Elephant House kávézó például a kirakatában is hirdeti, hogy itt álmodta meg Rowling a varázslótanonc kalandjait, miközben Edinburgh várát nézte a hegyen.

8. Balmoral Hotel, Edinburgh

Szintén Edinburgh városában található a Balmoral Hotel (a képen), az a szálloda, ahol Rowling befejezte a Halál ereklyéinek a megírását. Bár nem ellenőriztem le, de azt mondják, hogy az írónő iránti tiszteletből a szobaajtó kilincsét bagoly figuráról mintázták. 

 

9. Czocha kastély, Lengyelország

Szakadjunk el egy kicsit a britektől, mert keményvonalas rajongók Európába egyéb részein is találhatnak elfoglaltságot maguknak. Lengyelországban például egy egész mini-Roxfort nyílt, ahova szeretettel várnak minden szerepjáték és Harry Potter rajongót. Azt hiszem ez már a fanatizmusnak olyan magas foka, ami bennem már nincs meg, de hátha valaki épp azért találja meg a legjobb nyári tábort a gyereknek, mert bemásolom ide ezt a videót. 

10. The Wizarding World of Harry Potter, Florida

Az Amerikában élők sincsenek ám kizárva minden Harry Potterrel kapcsolatos kalandból, noha tény és való, hogy nehezebb dolguk van. Hatalmas szerencséjük viszont, hogy Floridában, az orlandoi Universal Studioban van a világ egyik legmenőbb Harry Potter élményparkja. Itt sem voltam még, viszont rajta van a bakancslistámon, talán egyszer eljutok Európán túlra és meg tudom nézni ezt is. Úgy hallottam hasonló vidámparkot nyitottak már Japánban is, bár személy szerint, ha egyszer Japánban járok nem valószínű, hogy azzal szeretném tölteni az időmet, hogy Harry Potter vidámparkot nézegetek. 

Sorozatajánló - Ki vagy doki? 10. évad

Tudjátok mi az amiről még egy betűt sem írtam idén? A Doctor Who 10. évada. Pedig 7 rész már le is ment és Clara után végre új útitárs is van, így mindenképp megérdemel legalább egy kósza bejegyzést a dolog. 

Az a teljes igazság hogy az előző évadot valahogy nem zártam a szívembe, hiába szerepelt benne a Trónok Harcából is ismert Maisie Williams. Capaldi és Jenna Coleman párosa valahogy nem egészítették ki jól egymást, nem éreztem köztük a kellő dinamikát, sem azt hogy a két karakter között valódi érzelmek lennének. Így aztán azt a részt sem éreztem túl drámainak, amiben végleg elvesztettük Clarát. 

A Capaldi-féle doktor ellenben kifejezetten bejött az elmúlt évadokban, kevésbé szertelen, ellenben sokkal komorabb és sötétebb mint a korábbi Doktorok. A Capaldi által megformált Doktorban tükröződik mindaz a fájdalom és veszteség, amin a karakter az elmúlt évadokban átment és annak ellenére, hogy nagyon sok mindenkit megment, végre felteszi magának azt a kérdést, hogy vajon jót tesz-e azzal, amit tesz. Persze tudja, hogy nem lehet mindig, mindenkit megmenteni, de a Doktor útja során elég magas az áldozatok száma és az útitársak elköszönése sem szokott túl nagy happy enddel zárulni. A Capaldi-doktor sokkal érettebb figura, és úgy érzem, hogy jóval nagyobb távolságtartással, néhol már-már könyörtelenséggel áll a dolgokhoz.

Az évad első nagy kérdése természetesen az volt, hogy ki lesz új útitárs és hogy alakul majd a kémia a Doktor és közte. Az első 7 rész alapján Bill Potts (Pearl Mackie) kellemes útitárs, de semmi extra. Igazából nem is teljesen értem, hogy miért pont rá esett a Doktor választása, hiszen egy teljesen átlagos lány, akit nem övez semmilyen megoldandó rejtély. Viszont annak kifejezetten örülök, hogy a Doktor-útitárs szerelmet kizárták az alkotók (Bill ugyanis meleg), hiszen általában nem szokott semmi jó kisülni abból, ha az útitárs beleszeret a Doktorba. (Az lehetne még érdekes, ha az új Doktor nő lenne. Erre van reális lehetőség, hiszen Capaldinak ez az utolsó évada, lehetőségként pedig Tilda Swinton neve is felmerült.) Összességében Bill rendben van, mint útitárs, 7 rész alapján pedig egyelőre nagyon nehéz megítélni hová tart a karakter, de annyi biztos hogy hosszabb távon azért többet várok tőle. Billt kiegészítendő akad egy amolyan fél-útitárs karakter is, Nardol, aki a River Songos karácsonyi különkiadás epizódból lehet ismerős. Az ő karaktere is humoros és szerethető, de nem tudok elszakadni attól, hogy azért kellett mert Bill önmagában kevés lenne.

Mivel nagyjából másfél évet kellett várni az új évadra az is kérdés volt, hogy a történet hol veszi majd fel a fonalat. A közönség nagy része valószínűleg már rég elfelejtette, hogy mi volt az előző, amúgy is meglehetősen csavaros évadokban. A 10. évad így egyfajta rebootnak is tekinthető, ami viszonylag lassan vezeti vissza a nézőt a Doktor univerzumába. A történetben halványan megjelenik ugyan egy átívelő szál, egyelőre még nem foglalkoztak vele túl részletesen. Az évad történéseinek az ad keretet hogy a Doktor őriz valamit (valakit) egy széfben, ezért nem hagyhatja el a Földet. A kalandvágya ellenben néha felülkerekedik és elviszi Billt egy-egy rövidebb utazásra.

Az évad struktúrája ezért egyelőre heti esetes, míg a főszálra csak epizódonként néhány perc jut. A heti kalandok egyébként érdekesek és hangulatosak, engem sokkal jobban megfogott az atmoszféra, mint az elmúlt évadokban. Utoljára talán akkor voltak ilyen hangulatos részek amikor a Csend volt a főellenség, ez az évad kifejezetten sötét, néha már-már horrorba hajló elemekkel. Az átívelő szállal kapcsolatban egyelőre nem akarom lelőni azt a kevés poént, amit megtudunk, egy azonban biztos: Moffaték lassan és tudatosan építkeznek, az eddig látottak alapján pedig nagy durranásra számíthatunk. 

Ez az évad nekem sokkal jobban tetszik, mint az elmúlt évadok közül bármelyik, most végre úgy érzem, hogy a Doctor Who végre ismét jó útvonalon jár. Capaldi távozását pedig rendkívüli módon sajnálni fogom, mert eddig az egyik legjobb Doktor, ellenben kíváncsian várom, hogy mit hoz a folytatás. 

10 edzőcucc kockáknak

Sportolni jó, sportolni fontos. Az egészséges életmódnak az egyik sarokköve a testmozgás, ami nem csak azért fontos, hogy ne nőjön akkorára a hátsónk, hogy nem férünk bele a 3-as villamos üléseibe. Valószínűleg a nálam ezerszer jobban képzett orvosok, edzők és dietetikusok sokkal szebben, jobban és kacifántosabban le tudják írni az általam megfogalmazottakat, de szerencsére ennek a posztnak nem is az a célja, hogy az edzés előnyös élettani hatásait fejtegesse. 

Nem tudom, ki hogy van vele, de szabadidőhiányos, viszont igen lelkes gamerként nagyon sokszor fordul elő velem, hogy munka után legszívesebben otthon punnyadnék és inkább Riviai Geralttal rohangálnék Temeriában, mint a telefonommal a Margitszigeten. Nos, az edzésben sajnos nem lehet cheatelni, viszont a motiváció fejleszthető sok mindennel. Többek között azzal, ha az embernek menő edzőcuccai vannak. Szerencsére egy csomó igazán klassz póló és nadrág van igazi kockák számára, ezekből hoztam most egy válogatást. Az pedig külön öröm, ha az ember sportolás közben összefut valakivel, aki érti a poént.

1. Azért edzek, hogy tudjam tartani a tempót a Doktorral

 

2. Azért edzek, hogy meg tudjam mászni a Végzet hegyét Mordorban

3. Fuss, mintha közelítene a tél

4. A Trimágus Tusára gyúrok

5. Teljes erőbedobás

6. Csodanő (Wonder Woman)

7. 10 km-t sétáltam ezért? 

8. Edzek, hogy Batman lehessek

9. Nem csak futok, hanem felkészülök a zombi apokalipszisre

10. Futok, mert Gandalf azt mondta

Filmajánló - Alien:Covenant

Az Alien volt az első horrorfilmek egyike, amiket láttam, a teljes 4 részes széria ott figyel a polcomon díszdobozos kiadásban, ezért nem volt kétséges, hogy amint lehet beülök egy moziba és megnézem a franchise legújabb darabját a Covenantet. Ridley Scott még a film mozikba kerülése előtt azt ígérte a közönségnek, hogy tanult a Prometheusban elkövetett hibákból és a rajongói visszajelzésekből, így alkotta meg a széria legújabb darabját. Nos innen is üzenem a rendező úrnak, hogy a filmkészítés alapvetően művészet és nem fanservice, ha egy film kizárólag arra megy rá, hogy rajongói igényeket szolgáljon ki az már réges-régen rossz. Azt azért nem írnám, hogy az új Alien film pocsék, mert valójában inkább közepes, de én valahogy többet vártam, így csalódnom kellett. (Nem leszek népszerű a következő megjegyzésemmel, de a Prometheus szerintem egyáltalán nem volt vállalhatatlan, sőt nekem jobban tetszett, mint ez a mostani Covenant.)

Lentebb részletesen is elolvashatjátok, mit gondoltam, amikor kiléptem a vetítésről, viszont...

lesznek benne

spoilerek

!

 A történet

Nos ez igazán az a rész, amit akár két értelmes összetett mondattal is el lehet intézni: Egy gyarmatosító hajó megrongálódik egy balesetben, a kapitány pedig úgy dönt, hogy leszállnak egy úticéltól eltérő, de megfelelőnek tűnő planétán. Arra gondolom már a plakátok alapján rájön mindenki, hogy a bolygón nem a farm ahol élünk sci-fi verzióját látjuk majd, hanem a bolygóra érkező embereket csúnya és halálos idegenek támadják meg. 

Na jó rendben ennél azért egy fokkal több van a történetben, hiszen végeredményben a Prometheus folytatásával van dolgunk, így ki kellett derülnie, hogy mi lett Elizabeth Shaw sorsa, aki az előzményfilmben lelépett a space jockey-k U alakú űrhajójával galaxist látni. Shaw doktornő hajója pont azon a bolygón szállt le, amelyre megérkezik a Covenant nevű hajó legénysége, viszont a leszállásnak csak egyetlen "túlélője" maradt David az android és a "majdnem" alienek, akiket neomorphnak hívnak. Joggal merül fel a kérdés, hogy mégis a fehér nyálkás rondaságokból miként lettek fekete nyálkás rondaságok egy kietlen és üres bolygón. "Szerencsére" a film erre is választ ad és ezzel egyidejűleg eredettörténetet is kanyarít a xenomorphok köré, mivel kiderül, hogy David beleőrült az android létbe és maga kísérletezte ki a fajt. A legénységnek tehát a számtalan gonosz lény mellett még egy megszállott őrült androiddal is kezdenie kell valamit. 

Kritika

A Covenant sajnos több sebből vérzik, amik mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Egyrészt számomra nagyon megtörte a film vonalát a történet harmadolása: az első harmad arról szól, hogy váratlan napkitörés miatt a telepeshajónak meg kell szakítania az útját, a második arról, hogy hogyan szállnak le egy másik bolygón és futnak össze Daviddel meg a neomorphokkal, a harmadik részben, pedig azt látjuk hogy miként birkózik meg a legénység a xenomorphokkal, amiket David szabadított rájuk. Nekem olyan volt, mintha valójában három kicsit különálló történetet néznénk egymás után és inkább éreztem sorozatosnak mint filmesnek.

Az is zavart, hogy a xenomorph azaz az "igazi" alien valójában csak a film utolsó részében bukkant fel és akkor sem kapott túl markáns szerepet. Én nem ragaszkodom ahhoz, hogy a széria új darabját a jól megszokott idegennel adják el nekem, de ha már az egész marketinget erre a vonalra húzzák fel, akkor kérem a xenomorphomat. Sajnos nagyon látszik, hogy ez a vonal szimplán azért került a filmbe, mert "muszáj" volt. Ráadásul itt sikerült egy új eredettörténetet bemutatni a nézőknek, de aki még látta annak idején az Alien vs. Predatort az talán emlékszik arra, hogy ott azt mondták, hogy a xenomorphot valójában a Predatorok tenyésztették ki, mert méltó prédát kerestek maguknak. Rendben, az AvP akkora bukás volt, hogy ha azt mondják, hogy azokat nem tekintik kánonnak és inkább letagadják, teljes mértékben el tudom fogadni az érvelést, de sajnos gyanítom, hogy itt inkább elfeledkeztek róla. 

A xeno- és neomorph vonallal már csak egyetlen említésre méltó problémám van (aztán ígérem befejezem): a régi sorozatban számomra az okozta az egyik fő félelemforrást és feszültséget, hogy a parazitának kell egy kis idő, mire eléggé kifejlődik a gazdatestben ahhoz, hogy kikeljen. Tudom, hogy manapság már pörgésre vágyik a moziba járó közönség, de a félelemkeltésnek ezt a klasszikus módját kár lenne veszni hagyni, hiszen szerintem sokkal hatásosabb, mint bármely jelenet, amiben fröcsög a vér és szállnak a testrészek. Azzal, hogy a kifejlett példány a fertőzést követő perceken belül kitör a gazdatestből egy igen fontos félelemkeltő eszköztől fosztja meg a filmet. 

Ridley Scott biztonsági játékot akart űzni, és a Prometheus folytatásával egyidőben gyakorlatilag megcsinálta a sorozata első darabjának a remakejét is. Tudom, Ripley-t mindenki nagyon bírja az előzménysorozatból, mert igazi kemény harcos csaj, de úgy gondolom, hogy a Covenantben simán elfért volna egy más típusú főszereplő nő, nem kellett volna egy az egyben lemásolni Ripley-t. Személy szerint kicsit unom már, hogy a női főszereplő az ilyen jellegű filmekben vagy biodíszlet, vagy tökéletes gyilkológép amazon. A xenomorph csapdába csalása, valamint David "meghibásodása" szintén a régi elődöket idézte. 

Amire itt sem lehet panasz az természetesen a látvány. Gondolom ekkora költségvetéssel manapság nem nehéz látványos filmet összehozni, de az Alien esetében H.R. Giger munkájának köszönhetően annyira egyedi és hangulatos látványvilágot sikerült alkotni, hogy az ember egy pár jellegzetes képkockából meg tudja mondani, hogy melyik filmről van szó. Én speciel nagyon szeretem ezt a fajta sötét hangulatot, azt hogy az idegen bolygó zord és vad, azt hogy a telepesek hajója nem egy csillogó-villogó design-jármű, hanem fémes és hideg bádogdoboz, az idegen hajók és épületek pedig tényleg olyanok, mintha egy más faj álmodta volna őket. A színészek nagy részére kár szót fecsérelni, hiszen fogyóeszközök ebben a filmben. Az egyetlen karakter, akivel érdemes foglalkozni David/Walter, az android, akit Michael Fassbender alakít a már megszokott, magas színvonalon.

Az Alien:Covenant tehát egy meglehetősen közepes alkotás lett, amit egyszer talán érdemes megnézni, de szájbarágós jellege miatt elég is ennyi. Szórakoztat és időnként látszik rajta, hogy el akar gondolkodtatni, a feszített tempó miatt azonban nincs idő elmerülni a léttel és a teremtéssel kapcsolatos kérdésekben, így ezek inkább csak zavaró közjátékok, mint valóban mélyértelmű és intelligens jelenetek. Kicsit olyan érzésem van mintha két szék közül a pad alá esett volna Ridley Scott ezzel a filmmel, mely egyszerre akart a Prometheus mélyfilozofálós folytatása és véres-paráztatós akció-horror lenni. Nekem nem lett volna problémám önmagában egyik irányzattal sem, a kettő együtt számomra inkább disszonánsnak hat. Kíváncsi lettem volna mi sül ki ebből a filmből, ha Ridley Scott nem a rajongói igényeket akarja kiszolgálni, hanem a saját elképzeléseit viszi vászonra.

Értékelés: 6/10

 

Sorozatajánló - The Handmaid's Tale (A szolgálólány meséje)

Vannak az irodalom- és filmművészetnek olyan alkotásai, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni és amelyeket muszáj elolvasni/megnézni. Könyvek esetében az ilyenekből szoktak lenni a kötelező olvasmányok, "must-see" filmlistát ellenben még nem osztogatnak az iskolában. (Pedig mekkora lenne, a gyerekek is biztos élveznék, no de az oktatási rendszerrel kapcsolatos kérdésekbe most ne menjünk bele.)

Ilyen kötelező darab A szolgálólány meséje (The Handmaid's Tale) is, amelyet Margaret Atwood azonos című könyvének alapulvételével gyártott a Hulu. A könyvet ugyan nem olvastam, de témaválasztásban és hangulatban Orwell 1984 című klasszikusa és Robert Merle Védett férfiak című regényei ugrottak be. A sorozat vérfagyasztóan ábrázolja azt, hogy mi tud történni egy eleve beteg társadalommal, ha nem a megfelelő vezetők kerülnek hatalomra, illetve azt, hogy hogyan képes egy szempillantás alatt bedőlni egy stabilnak hitt rendszer, ha megfelelő mennyiségű repedés keletkezett rajta. 

Szerencsére még a műfaj is tökéletesen illik a bloghoz, hiszen amellett, hogy részben sci-fi, erősen a női karakterekre koncentrál. Annak ellenére, hogy a jövőben játszódó disztópia én nem nevezném annyira sci-finek, mert sajnos napjainkban annyira nem is elképzelhetetlen, hogy ilyesmit megtörténhet. 

Az ajánló tartalmazhat spoilereket. 

A történet

A történet két szálon, pontosabban két idősíkon fut és egy fiatal nő történetét meséli el egy globális katasztrófa után. Az egyik szálon megismerhetjük June-t, aki Chicagoban él a családjával (férj és egy kislány) és könyvszerkesztőként dolgozik. June viszonylag boldog és kiegyensúlyozott életet él, azonban a körülötte a társadalom a teljes összeomlás szélén áll: a háborúkkal és a mérhetetlen ipar termeléssel az emberiség annyira tönkretette a bolygót, hogy az gyakorlatilag élhetetlenné vált, a szennyező környezet miatt pedig drasztikusan emelkedett a meddő nők száma és a gyermekhalálozás. A világban egyre gyakoribbak az ellentétek és a forrongások mígnem szépen fokozatosan a korábbi jól ismert demokrácia átfordul egy mérhetetlenül brutális totalitárius diktatúrába, amelyben egy szélsőségesen vallásos ideológia honosodik meg. (Nekem elsőre az amishok ugrottak be.) Ezt a folyamatot mutatja be visszaemlékezések formájában az első szál.

A második szál pedig már mutatja be, hogy hogyan boldogul June (aki már Offred, hiszen a saját nevét sem tarthatta meg), illetve inkább hogy hogyan próbál túlélni ebben az újfajta kasztrendszerben. A nő egyetlen motivációja, hogy túléljen és megtalálja a lányát, akit elszakítottak tőle, de egyre nehezebb számára szó nélkül tűrni azokat a vérlázító dolgokat, amelyek az új rendszerben megengedettek sőt, egyenesen elvártak. Az USA-ról Giléadnak keresztelt államban ugyanis az embereket szigorúan kasztokba sorolják. Offred, mivel a nagyon kevés még termékeny nő egyike a szolgálólányok kasztjába tartozik. A szolgálólányokat általában a vezérek és feleségeik háztartásába delegálják és a feladatuk, hogy lehetőleg egészséges gyermekeket szüljenek, s továbbvigyék a vezérek vérvonalát, fenntartsák az emberi fajt. A terméketlen nőknek ebben a rendszerben vagy szerencséjük van és a vezérek feleségei lesznek, vagy pedig háztartási alkalmazottak "marthák", ami gyakorlatilag a cseléd megfelelője. A férfiak között is elég erős a megosztottság, hiszen, aki nincs elég magas pozícióban az csak kertészként, sofőrként vagy egyéb alantas pozícióban dolgozhat és még csak nem is álmodhat arról, hogy felesége lesz. Természetesen egy ilyen elnyomó és korlátok közé szorító társadalomban, mindenki kényelmetlenül és megalázva érzi magát, akit nem sikerült teljes agymosásnak alávetni. Ez azzal jár, hogy megjelennek bizonyos csoportok, akik bomlasztják a rendszert (Offredet is ebbe próbálják beszervezni), ugyanakkor a hivatásos kémek a "szemek" mellett mindenki figyel mindenkit és jelent, ha valami gyanúsat lát. 

Kritika

Már a történetből is látszik, hogy ez a sorozat nem egy könnyű esti szórakozást nyújtó műfaj. Amellett, hogy a megnézése után az ember hajlamos több árnyalattal sötétebb színben látni a világot, nagyon komoly erkölcsi és társadalmi kérdéseket vet fel, amiken az ember még a részek megnézése után is sokáig gondolkodik. Mivel ez egy szórakoztató blog, nem fogok az aktuálpolitikai párhuzamokról regélni, noha lehet találni bőven (elég csak belegondolni abba, hogy Szíriában kislányokat és nőket használnak szexrabszolgának). Társadalmi párhuzamot is lehet találni és őszintén nekem végigfutott a hátamon a hideg attól, hogy manapság szinte mindenkinek van olyan ismerőse, akinek nem jött össze a teherbe esés, vagy ha összejött akkor is csak nagysokára, lombikozást követően. 

A szolgálólány meséje attól is olyan remek, mert nem fordítja el a kamerát a kényes jeleneteknél, már-már kegyetlenséggel határos módon szembesít azzal, hogy mik történnek, mik történhetnek meg egy olyan rendszerben, amik az emberi jogokat lábbal tiporják. Mindemellett felvetődik a kérdés - teljesen jogosan - hogy ha mindenkinek rossz, akkor miért nem állítják meg? Mert azt szemmel látjuk, hogy ebben a rendszerben nem csak a szolgálólányok szenvednek, akiket vadidegen férfiak gyakorlatilag megerőszakolnak. Szenvednek a feleségek, akik számára megalázó, hogy minden alkalommal végig kell asszisztálniuk, ahogy a férjük megpróbálja teherbe ejteni a szolgálólányt. Szenvednek a férjek, akiknek gyakorlatilag soha nem lehet részük intim együttlétben azzal, akit tényleg szeretnek, ráadásul ha akarják, ha nem gyakorlatilag erőszakot kell tenniük havi rendszerességgel valakin. Szenvednek az alacsonyabb rendű férfiak, mert soha nem adatnak meg nekik olyan dolgok, mint párkapcsolat és család. Megkérdezi tehát az ember magától, hogy ha ennyien vannak mégis miért nem állítják meg? De elég csak a huszadik századi diktatúrákra nézni példáért: azért nem mert félnek, a rendszer pedig attól olyan működőképes, mert mindenkit képes félelemben tartani. 

A színészekre abszolút nem lehet panasz, Offred szerepét mintha direkt Elisabeth Mossnak találták volna ki. Offred személyisége nagyon kettős, hiszen valamikor egy vagány, karakán nő volt, aki a túlélése érdekében kénytelen az ájtatos szende lányt adni. A színésznő remekül jeleníti meg ezt a kettősséget, és mind mimikával, mind a néző által hallott gondolataival tökéletesen tudja érzékeltetni, hogy milyen az amikor azt mondja hogy "igen asszonyom" de valójában inkább káromkodna egy jó ízeset. Yvonne Strahovski szintén remekel a belül szenvedő, de kifelé a jégkirálynő arcát mutató feleség szerepében. A stáblistát nézve eleinte egy kicsit féltem attól, mit fog Alexis Bledel nyújtani Ofric szerepében, hiszen őt eddig inkább a Gilmore Girls (Szívek szállodája) című limonádéból ismerhettük, viszont azt kell mondjam, hogy drámai szerepben is teljesen jól megállta a helyét. Ugyan a dráma főleg a nőkre koncentrált úgy gondolom nem szabad megfeledkeznünk a férfi színészekről sem, hiszen a Vezért játszó Joseph Fiennes és a Nicket játszó Max Minghella is kivételes színészek. Igaz az ő szerepük sajnos kevesebb mozgásteret nyújt, mivel többnyire a kemény és érzéketlen férfit kell előadniuk, de néha azért leveszik az álarcot (például amikor a Vezér és Offred Scrabble-t játszanak) és ilyenkor látszik, hogy valóban tudnak mélységet adni a karaktereiknek.

A szolgálólány meséje annak ellenére, hogy szerintem fantasztikus és csontig hatol nem mindenkinek való sorozat. Aki a pörgést és az akciót szereti, valószínűleg rendkívül vontatottnak fogja találni, hiszen az alkotók itt nem azzal keltenek feszültséget, hogy puskaropogást hallunk és robbanások rázzák meg a várost. Ugyanígy, aki az üdítő, könnyedebb műfajokat kedveli szintén nem fogja megtalálni a számítását. Ellenben, aki szereti a disztópiákat, a mélyebb témákat, a drámát és a feszültséget, egészen biztos nem fog csalódni benne.

Értékelés 8,5/10

 

 

 

Játékajánló - Syberia I-II.

Nagyon lelkesen kezdtem el a blogom játékajánló rovatát tavaly márciusban. Aztán végül összesen két játékhoz írtam ajánlót, pedig játszottam én rendesen. Igaz 85%-ban a Witcher sorozat harmadik részével, de játszottam. Most viszont azért ragadtam billentyűzetet, mert a hosszú hétvégén nekiláttam, hogy nosztalgiázzak egyet az egyik kedvenc régi kalandjátékommal a Syberiával. Erre két nagyon jó okom is volt: az egyik, hogy most jelent meg a Syberia 3. része és úgy gondoltam jó lenne feleleveníteni a történetet mielőtt belevágok a következő részbe, a másik pedig, hogy az egyik nagyobb magyar játékmagazin pont az első két részt adta ajándékba a márciusi számához. 

A játék grafikája felett ugyan eljárt már az idő, a történet és a hangulat azonban még mindig magukkal tudják ragadni a játékost. Természetesen, akinek mindene a 4K-ban is tökéletes grafika azon a jó történet nem fog segíteni, de gondolom náluk akkor sem jöhet szóba, hogy kipróbáljanak egy 2002-es címet, ha az évszázad ajánlóját vetem monitorra... Azt hiszem, hogy itt az elején jobb ha az akcióhősöket is lelombozom: a Syberia ugyanis egy történet orientált kalandjáték, tehát itt nem a harcrendszeren és a karakterfejlesztésen van a hangsúly, hanem a főszereplő hölgy nyomozásán. 

Egyébként a megjelenése idején ez a játék sorra halmozta a díjakat és az elismerő kritikusi szavakat, tehát az újrajátszásom már csak azért is érdekes, mert így legalább megtudtam, hogy mennyire tudnak időtállóak maradni a játékvilág nagy klasszikusai. Nos, szerintem tudnak. Az ajánlóm szokás szerint spoileres, bár nem tudom, hogy egy 15 éves cím esetében van-e még ennek bármilyen relevanciája. Gyanítom egyáltalán nincs, de hogy véletlen se érje szó a ház elejét, szóltam. 

A történet

Az események középpontjában egy amerikai ügyvédnő Kate Walker áll, aki egy eredetileg teljesen ártalmatlannak tűnő vállalatfelvásárlási ügy miatt Európába utazik. A francia Alpokban egy Valadilene nevű kisvárosban üzemel egy nagyon híres és annál nagyobb anyagi gondban lévő játékgyár, aminek az adásvételét Katenek kellene lebonyolítania. A tulajdonosnő azonban Kate érkezése előtt egy nappal meghal. Életben van viszont a tulajdonosnő halottnak hitt testvére, aki egyedüli örökösként rendelkezhet a cég eladásáról. Egy kisebb gond azonban akad: mivel az örököst, Hanst hosszú évekig halottnak hitték, senki nem tudja hol is van pontosan. Nos itt a játékos már elve lépéselőnyből indul, hiszen a játék címe alapján nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk hová is fogunk megérkezni a mese végén. Az ügyvédnő tehát nyomozásba kezd, útja során pedig sokkal komolyabb titkokat tár fel, mint a Hans távozásához vezető családi viszály. 

syberia4-gamezone.jpg

Vélemény

A Syberia nagyon jó példája annak, hogy egy régi / gyengébb grafikájú játék igenis tud izgalmas és érdekfeszítő lenni, olyan, amit az ember még évekkel később is szívesen emel le a polcról (tölt le a Steamből). A külső megfog, a belső megtart, vagy hogy is van a mondás... Legalábbis én nagyon szívesen váltam újra a részesévé Kate Walker történetének, mint egy régi kedves mesekönyv ezúttal is magával tudott ragadni a helyszínek atmoszférája. Noha elméletileg napjaink Európájában (majd Ázsiájában) járunk a látványvilág meglehetősen szürreális, hiszen mint az építészetben, mint a tárgyak kidolgozásában a steampunk, art-nouveau olyasmi keveréke kapott helyet, amitől az ember inkább egy XVIII. századi sci-fiben érzi magát, nem pedig egy modern francia faluban. Sőt nekem akár posztapokaliptikus jövőnek is el lehetett volna adni a környezetet. 

A történetvezetés végig érdekfeszítő, egy kalandjátéktól elvárhatóan pont a legjobb mennyiségben adagolják a készítők az információkat és szépen fokozatosan kezd kialakulni a teljes kép, ahogy haladunk előre a történettel. Szerencsére az aktuális események mellett a főszereplő ügyvédnő hátterével is foglalkoztak, így nem csak egy olyan karaktert kapunk, aki sodródik az eseményekkel, hanem mélységet és motivációt is kapott. Az otthonáról és kapcsolatairól általában a telefonbeszélgetésekből tudhatunk meg többet és ezek a beszélgetések még társadalmi szempontból is igencsak érdekes kérdéseket vetnek fel. Kate férje ugyanis nem igazán viseli túl jól, azt hogy a neje munkaútra utazott Európába. Sőt ahelyett, hogy támogatja, inkább leszúrja, hogy kihagyott egy fontos üzleti vacsorát, amelyen a férj oldalán kellett volna megjelennie és gyakorlatilag minden telefonbeszélgetésben rákérdez arra, hogy ugyan mikor fog Kate hazaérni, mintha valami kirándulásra ruccant volna ki. Kate főnöke szintén megér egy misét, hiszen ő pedig az a tipikus hajcsár, aki még azt sem fogadja el a késlekedés indokának, hogy az ügyfél elhunyt. Mindemellett jó látni, ahogy az utazás Kate jellemére is hatással van, a kezdetekben meghunyászkodóan még azért is bocsánatot kér, amiért megdicsérik, a későbbiekben viszont mind a férjével, mint a főnökével szemben egyre határozottabban áll ki saját magáért. Nos, ha az ember lányában azt hozza ki az utazás, hogy megtanul küzdeni a saját érdekeiért, mindenkit elküldenék egy európai körutazásra. 

A játék irányítása nagyon egyszerű, klasszikus point&click így még a tapasztalatlan játékosoknak sem probléma kitapasztalni a rendszer működését. A játék a történet mellett elsősorban fejtörőkre épít, amik nekem több helyen nagyon könnyűek voltak, általában egy mechanizmus beindításához egy tárgy megszerzése bőven elegendő volt, nem kellett semmit összekavarni/eszkábálni. Egyszer-kétszer viszont volt, hogy elakadtam, mert a párbeszédekből nem volt egyértelmű, hogy minek kellene lennie a következő lépésnek (például Barrockstadt egyetemi városban eszembe nem jutott volna kétszer odamenni a rektorokhoz egy bizonyos bogyós gyümölcs helyének megtudakolása érdekében, megelégedtem annyival, hogy elsőre leráztak). 

Ki merem hát jelenteni, hogy a Syberia sorozat kiállta az idő próbáját és jelesre vizsgázott.

Értékelés: 9/10

Könyvajánló - Cassandra Clare: Csontváros

Mostanában meglepően sok időm volt olvasni, ezért nekifogtam néhány olyan könyvnek amik régóta árválkodnak a polcomon, arra várva, hogy a kezembe vegyem őket. Ilyen árválkodó könyv volt Csontváros is, amit még akkortájt vásároltam meg, amikor a mozikba került a filmadaptáció. Végül csak nem tudtam rávenni magam az olvasásra, pedig rengeteg jó kritikát olvastam róla, az ismerőseim többsége valóságos ódákat zengett róla és itt Magyarországon is hamar amolyan tini közönségkedvenccé nőtte ki magát a széria. Az Alkonyat óta tartok egy kicsit azoktól a könyvektől, amik ekkora rajongótábort alakítanak ki. 

Szóval most, hogy volt időm olvasni, a kezembe vettem Cassandra Clare démonos ifjúsági fantasy regényét és ezúttal valóban mellényúltam, mert nemhogy nem ragadott magával a történet, de határozottan borzalmasnak ítéltem. Persze lehet, hogy velem van a baj és a késő húszas éveimben járva kinőttem már az olyan regényeket, amik tinilányoknak szólnak. Bár halkan jegyzem meg, hogy attól, hogy egy regény egy fiatal korosztálynak szól még meg lehet írni irodalmi igényességgel, no de a XXI. században alkalmazott stilisztikai jegyekről majd máskor. 

 A történet

A történet egyszerű, mint a bot, mindemellett nagyjából az elejétől a végéig tökéletesen kiszámítható. Ráadásul az írónő klisét klisére halmozott, így ha valaki a Harry Potterrel vagy a Star Warssal találna párhuzamokat felfedezni, az valószínűleg nem a véletlen műve. Az események kulcsfigurája egy 15 éves, elsőre teljesen átlagos lány Clary, akiről természetesen hamar kiderül, hogy annyira nem is átlagos (ugye milyen eredeti kezdés?). A lány egy olyan gyilkosság tanúja lesz egy szórakozóhelyen, amit rajta kívül senki más nem látott, mert a támadást az emberek számára láthatatlan démonvadászok követték el. Nem sokkal az incidens után Clary édesanyját elrabolják, a lány pedig rájön, hogy létezik az emberek világa mellett egy párhuzamos élettér, amelyben démonok és egyéb alvilági lények harcolnak az angyalok leszármazottaival. Ebbe a világba csöppen bele Clary, mikor elkezdi keresni édesanyját és ahogy fejti fel a szálakat folyamatosan ráébred arra, hogy az édesanyja az elmúlt években rengeteg mindent eltitkolt előle, többek közt azt, hogy valójában Clary is árnyvadászok leszármazottja. A lánynak a szórakozóhelyen látott árnyvadászok és régi barátja Simon segítenek  megismerni az édesanya Jocelyn múltját és megtalálni őt.

Értékelés

A történet a bevezető alapján tulajdonképpen lehetne izgalmas és krimiszerűen nyomozós, de sajnos nem az.  Az információkat valahogy nem tudja a megfelelő ütemben és mennyiségben adagolni az írónő, így általában egyszerre nagyon sok minden kiderül, majd jó száz oldalon keresztül tartó mellékvágányokra terelődnek az események. Clary árnyvadász családja és édesanyja egyébként inkább a keretet adják annak, hogy a lány pasizik, vagyis pontosabb őrlődik két fiú között. Az egyik régi barátja a tipikus friendzone kategóriás, okostojás Simon, a másik pedig a diszkóban megismert jóképű, flegma árnyvadász Jace. Természetesen nem kell párkapcsolati szakértőnek lenni, hogy kiderüljön a lány melyik pasit preferálja, valamiért ilyen helyzetben értelemszerű, hogy a tinilányok szíve ahhoz húz, aki bunkó parasztként viselkedik, izmos és tetovált. 

A szereplők azon része, akiket jobban megismerhetünk egysíkúak és alkalmanként rettenetesen idegesítőek. Clary egy bizonytalan kamaszlány, aki napokig képes görcsölni azon, hogy tetszik-e egy srácnak, de egy szempillantás alatt lendül túl azon, hogy az édesanyja egész életében hazudott neki a származásáról. Többnyire ahelyett, hogy csinálna valami értelmeset és célratörőt jobbára csak sápítozik és sodródik az eseményekkel. Simon a friendzone-ban ragadt papucs srác tökéletes irodalmi megtestesítője, aki annak ellenére csinál saját magából csicskát, hogy tudja, hogy a lány, aki tetszik neki keresztülnéz rajta. Jace pedig az a kemény macsó lenne, aki a szülei halálát követően páncélt növesztett és magába zárkózott, ehhez képest nemhogy nem elutasító, de hipp-hopp kiderül, hogy valójában inkább túlérzékeny. (Igen tudom, hogy a tinédzserek még bizonytalanok, hullámzóak az érzéseik és keresik az útjukat, de ettől függetlenül szerintem a korosztály számára sértés, ha sztereotipizálva hisztis hülyegyerekként festik le őket egy regényben. Csak mondom.)

A regényben megálmodott univerzumról az első kötetben elég sok minden kiderült, mégsem éreztem azt, hogy ez egy élő és létező világ lehet, amelynek megvan saját társadalmi, politikai rendje. A leírások inkább a múltbeli események megörökítésére szolgáltak, pedig én igényeltem volna azokat a részeket, amik deskriptívek és inkább a hangulatot, látványt próbálják megragadni, nem pedig a történelemkönyv tárgyilagosságával tárják fel a múltat. Pedig szeretem a párhuzamos varázsvilágokat, főleg akkor ha urban fantasy köntösben jelennek meg, de itt az írónő annyira nem tudott semmi egyedit belevinni a New York mellett létező világba, hogy szinte fájt olvasni. Valójában mintha kimásolta volna a Wikipédia mágikus lények szócikkéből az összes fajt és beleszórta volna őket egy XXI. századi amerikai díszletbe, az egyes fajok viszonyrendszerébe korlátozottan kapunk bepillantást és az eredetük is elég vérszegény mitológiával lett megmagyarázva. A kevesebb néha jobb mint a több.

Rettenetesen irritált emellett a könyv stílusa. Olvasmányosnak olvasmányos, de mind a leírások, mind a párbeszédek elég szerényen lettek megfogalmazva. Természetesen egy szórakoztató irodalmi műtől nem azt várom, hogy szépirodalmi allűrökkel tarkítottan fesse le a környezetet és a karakterek jellemvonásait, de jólesett volna, ha  nem faék egyszerűségű, bugyuta párbeszédeket és tőmondatokból összetákolt túlegyszerűsített leírásokat kell olvasgatnom 400 oldalon keresztül. 

Ez a könyv nekem így édeskevés volt és úgy érzem, hogy jóval nagyobb a füstje mint a lángja. Akinek tetszett esetleg írja le, hogy mi volt az ami megfogta a könyvben, hátha csak nekem nem jött át.

Értékelés 3,5 /10

Filmajánló - Szépség és a Szörny

Amikor pár perccel a vetítés kezdete előtt saját magán kívül csak 4 férfit számolt össze a moziteremben a kedves vőlegényem már kezdte érezni, hogy valamilyen csúnya merénylet készül ellene. Aztán, amikor felcsendült az első dal és a fülébe súgtam, hogy tulajdonképpen ez musical, mert zenei betétek is vannak benne már egészen biztos volt benne, de akkor már nem volt menekvés.

Szóval a közönség hősei ebben az esetben azok a férfiak, akik elkísérik a barátnőjüket, menyasszonyukat, feleségüket egy ilyen filmre. Azt hiszem a rövid bevezetőm alapján mindenki leszűrte, hogy egy kifejezetten rétegfilmről beszélünk, ami nem való mindenkinek. Aki rosszul van a meséktől és a romantikától egészen biztosan ki fog menekülni a vetítésről, azok a gyermeklelkű felnőttek, akiket viszont még mindig el lehet bűvölni egy-egy Disney mesével, imádni fogják.

A kritika ugyan spoileres, de most komolyan ki az akinek ez a sztori még bármiben is meglepetés?

A történet

A történet az a pontja ennek a mesének, amit valószínűleg nem kell túl bőven fejtegetnem, hiszen kevés olyan ember van, aki nem ismeri a klasszikus rajzfilmet. A Disney nem nagyon akart (mert) forradalmi újításokat eszközölni a forgatókönyvben, így ez a mostani film gyakorlatilag pontról pontra megegyezik animált testvérével.  A történet középpontjában egy fiatal lány Belle (Emma Watson) áll, aki többnyire azzal hívja fel magára a figyelmet az álmos kis francia faluban, ahol él, hogy nem olyan, mint az átlagos falusi fruskák. Belle ugyanis feltaláló apja mellett maga is művelt és intelligens fiatal nő, ami meglehetősen szúrja az egyszerű falusiak szemét.  A településen élő eladósorban lévő lányok azt sem nézik túl jó szemmel, hogy a falu ügyeletes bikája Gaston (Luke Evans) ellenben odáig van Bellért, hiszen ő az egyetlen olyan nő a faluban, aki amellett hogy szép, megközelíthetetlen is, így tökéletes trófeának minősül. Bellenek természetesen esze ágában sincs beadni a derekát Gastonnak és úgy általában senki másnak sem. Egyik nap azonban Belle apja nem tér vissza a szomszéd városban tartott vásárról a lány pedig a keresésére indul. Apját végül egy elvarázsolt kastélyban egy szörnyeteg fogságában találja meg és a sajátjáért cserébe megváltja szabadságát. Ahogy Belle fokozatosan megismeri a szörnyeteget, rájön, hogy a zord külső mögött valójában érző lény lakozik, aki korábban ember volt, csak önzősége és irigysége miatt elátkozta egy boszorkány a kastély összes lakójával együtt. Az átkot természetesen itt is csak egy dolog tudja megtörni: az igaz szerelem, ami megtanítja a szörnyeteget arra, hogy gondoskodó és figyelmes legyen másokkal (vagy legalább egy valakivel).

Értékelés

Korábban is leírtam valahol, hogy a Disney nem igazán nyúlt hozzá ehhez a meséhez, gyakorlatilag élőszereplős változatban megcsinálta újból, szinte hajszálra pontosan ugyanazt a művet. Ezt a biztonsági játékot én egy kicsit azért csalásként értékeltem, hiszen egyrészt egészen biztosan tudta stúdió, hogy ezzel nem lő nagyon mellé, másrészt azért nem kellett túl komoly és megfeszített munkát fektetnie a dolog narratív részébe. A régi recept természetesen működik, viszont a kritikust nagyon nehéz helyzetbe hozza, hiszen egy olyan dolog kellene újként értékelni, ami nem az. Ugyanakkor el lehet mondani, hogy dacára az eltelt éveknek, még mindig működik a varázs és napjainkban is vannak olyan üzenetek benne, amelyek még mindig bírnak aktualitással. Ezeket az üzeneteket aktualizálták azok a betoldott jelenetek és kisebb módosítások, amelyekkel gazdagították a filmet, így Belle karakterében sokkal hangsúlyosabban jelenik meg, hogy nem csak egy olyan hölgyről van szó, aki az átlagnál olvasottabb, hanem maga is gondolkodó, feltaláló, aki önerőből képes letenni nagy dolgokat az asztalra. Ha egy női magazin hasábjaira írogatnék, bizonyára hosszan lehetne fejtegetni, hogy milyen hatással lehet a fiatal lányok jövőképére, ha példaképként végre nem a Való Világ által promotált nőideált látják, hanem olyasvalakit aki műveltséggel emelkedik ki a sokaságból, de ezt meghagyom a szociológusoknak meg a feministáknak. Már csak azért is, mert akkor már úgy illene, hogy akkor már felemlegessük azt is, hogy van-e a lánynak Stockholm-szindrómája, ez viszont már nagyon távol esik ennek a mesének az értékeléséről. Belle karakterének természetesen többféle olvasta is van, de ettől a Szépség és a szörnyeteg továbbra is egy romantikus mese marad, amit egyrészt nem szerencsés túlmagyarázni, másrészt gyakran elfelejtjük figyelembe venni, hogy valójában gyerekeknek, illetve fiataloknak szól, ezért több dolgot túlegyszerűsített formában tálal, rendkívüli módon sarkítva a felhozott példákat.

Több alkalommal lehetett olvasni az interneten, hogy belekerült a filmbe egy meleg jelenet, amiért volt olyan ország, ahol letiltották az egész filmet és volt olyan ország, ahol csak lehetetlenül magas korhatárbesorolással lehetett játszani. Őszintén szólva, ha nekem nem hívja fel több cikk a figyelmem arra, hogy a Lefou (Josh Gad) nevű szereplő meleg és gyengéd érzelmeket táplál Gaston iránt, akkor simán átsiklok az ominózus jelenet felett. Ha megmagyarázzák persze egyértelmű, de nem szemet szúró és nem hiszem, hogy egy gyereknek pont ezután lesznek a nemi identitáskeresést feszegető, szülőket zavarba hozó kérdései.

A látványvilágról lassan már nem is illik írni olyan filmek kapcsán, amelyek a Disneytől jöttek, mert nagyon repetitíven csak annyit lehet írni, hogy a látvány úgy ahogy van tökéletes. A tökéletes nyugodtan érthető mind a CGI-re, mind a kosztümökre és a kellékekre, hiszen minden aprólékosan kidolgozott és megmunkált, a műfaj keretein belül pedig még akár életszerű is lehetne, látszik, hogy ezen a fronton tényleg apait-anyait beleadtak. A végeredményről csak annyit lehet, írni, hogy csodálatos, ráadásul végre egy olyan filmet láthattunk, ahol értelmes dolgokra használták a 3D-t.

A színészekről szintén nehéz nyilatkozni ebben az értékelésben, hiszen szinte minden karakter számítógéppel alkotott, noha a hangokat meglehetősen impozáns színészgárda biztosítja. Éppen ezért én ajánlom mindenkinek, hogy eredeti, angol nyelven tekintse meg a filmet. Az emberként megjelenő szereplők között nekem pont a főszereplőt, Belle-t alakító Emma Watson volt a gyenge láncszem. Mondjuk ez nem feltétlen a színésznő játékából fakad, Belle karaktere amellett, hogy sok tekintetben formabontó, meglehetősen sekélyes. Ő ugyanis az a tipikus klasszikus Disney-hercegnő, aki szép, okos, kedves, szerény, jóságos és türelmes, vagyis nagyjából minden, csak nem izgalmas. Nem titkolom, hogy minden történetben jobban vonzódom a „rossz” szereplőkhöz, hiszen általában nekik sokkal komplexebb hátteret és motivációt írnak, amivel sokkal mélyebbé teszik a figurát és feltárják a jellemében rejlő finomságokat. Sokkal érdekesebb volt nézni Gastont, ami meg mindenben Belle ellentéte, bájgúnár, műveletlen és rosszindulatú, ráadásul gátlástalanul tör előre, hogy megkapja, amit akar, s ezzel számomra érdekesebb volt, mint Belle. Egyébként a szörnyeteg sem volt rossz, de annak ellenére, hogy címszereplő, valahogy nem tölt be feledhetetlen szerepet, hiszen az egész film pont arról szól, hogy ő egy roppantul zárkózott figura, akit nagyon nehéz megnyitni.

A film tehát korántsem lett rossz, sőt, nekem ugyanakkor nem volt meg az újdonság varázsa. Szép volt, de hiányzott belőle valami ami egyedivé és karakteressé tenné, nem tudtam elszakadni attól az érzéstől, hogy én ezt a filmet már láttam. Egy olyan gyereknek, aki nem az eredeti mesén nőtt fel, valószínűleg sokkal többet ad és kicsit nagyobb lánygyermekkel egészen biztosan kötelezően megtekintendő alkotás.

Értékelés 7/10

Filmajánló - Kong: koponya sziget

Nem sok nőies dolog van az olyan filmekben, ahol hatalmas szörnyek püfölik egymást, miközben a háttérből - általában - amerikai katonák kilövik rájuk a NATO éves tölténytermelésének felét. Mégis mi visz rá akkor egy csajt, hogy beüljön egy óriási gorillákról és furcsa gyíklényekről szóló filmre? Nem árulok zsákbamacskát, erre a filmre elsősorban a vőlegényem miatt ültünk be, hiszen ő sok pasihoz hasonlóan lelkes kedvelője a műfajnak.

Ez a mozi egyébként egyáltalán nem volt nagy csalódás, én azt szeretem az ehhez hasonló akció-kaland filmekben, hogy az ember általában pont azt kapja, amit elképzel, így aztán nem is szokott hiányérzettel küszködve távozni a vetítés helyszínéről. Ennek megfelelően a Kong egy egyszerű történetvezetésű, de igen látványos és a maga műfajában hangulatos mozi, ami egy estére tökéletes kikapcsolódást nyújt. Élete filmélményét azonban nem ettől kapja az ember, mert sajnos itt is igaz, hogy a forgatókönyvírók helyett a grafikusokon és a VFX-eseken volt a hangsúly. 

A történet

Nos a sztori a pár évvel ezelőtti Godzillához hasonlóan itt sem lett túlgondolva: az 1970-es években járunk, amikor az Egyesült Államok elkezdi kivonni a csapatait Vietnamból. Mivel a hidegháború környékén járunk, még érezhető a fegyverkezési verseny utóhatása, a kelet és a nyugat közötti feszültség és az erőforrásokért valamint a tudásért folytatott küzdelem hangsúlya. Ebben a korszakban még vannak a világ távoli pontjain olyan területek, amelyekre még modern ember sem tette be a lábát, nemhogy a Google Earth kamerás autója. Ilyen a Koponya-sziget is a csendes-óceáni térség kellős közepén egy hatalmas viharzónával körülvéve. Annak ellenére, hogy csak hatalmas neon-fényes feliratokkal nincs kitáblázva, hogy "VESZÉLY" elég sok jel utal arra, hogy valami nem stimmel a szigeten, ráadásul az expedíció vezetője is tud valamit, amiről a többiek nem, hiszen magával visz egy fél Vietnamban állomásozó helyőrséget meg vagy 100 kiló bombát. A felvezetést követően a katonákból és tudósokból álló csapat megérkezik a Koponya-szigetre, ahol hamar megismerkednek a helyet uraló óriásira nőtt gorillával King Konggal, aki úgy csapkodja le a csapat helikoptereit mint más a legyeket. Nem sokkal később arra is rájönnek, hogy korántsem a főemlős az a lény amitől, a legjobban kell tartani a szigeten, mert a hely populációjának jelentősebb hányada táplálékként tekint az emberekre. 

Kritika

Hol is kezdjem az értékelést? Általában a történettel, a hiányosságokkal és a logikai bukfencekkel és a szereplőkkel szoktam kezdeni, míg a látvány és a díszletek ezeket követően kerülnek említésre. Itt azonban fordítanék a sorrenden, mert a Kong című film teljes mértékben a nézőknek nyújtott vizuális élményre lett felhúzva, sajnos ennek a rovására háttérbe szorítva mind a történetet, mind a karaktereket. A CGI őszintén bámulatos, látszik, hogy milyen iszonyatos mennyiségű pénzt és melót fektettek mindenbe, ami digitális egészen a sziget élővilágától Kong karján lévő szőrszálakig. Minden élőlény remekül és nagy gonddal kivitelezett, a film végén a két hatalmas szörny közötti csatajelenetet pedig végre nem burkolták sem sötétségbe, sem ködbe, hanem minden látszik, ahogy kell. A csendes-óceáni sziget jó helyszínválasztásnak bizonyult, mert a dzsungel környezete egy jó kalandfilmhez méltóan egzotikus és változatos, sőt kifejezetten örül az ember, hogy nem egy amerikai nagyváros porig rombolását kell tucadjára is végignézni. Ha már a dicsérő szavaknál járok, akkor a stylistek és a kellékesek munkáját is meg kell említeni, mert végig korhű és nagyon aprólékosan kidolgozott ruhákat, tárgyakat használtak. Annak ellenére, hogy nagyrészt számítógép munkája a környezet mégis az egész vibrál, élettel teli és teljesen hitelesnek hat, a távol-keleti atmoszféra pedig végig érződik.

Viszont hiába a fantasztikus látvány és hangulat, ha ezt sem a történet sem a szereplők nem tudják kiegészíteni és értékelhető tartalommal feltölteni. A történettel azért nem volt nagyobb gond, mert annyira faék egyszerűségű, hogy nem is lehetett volna nagy hibát véteni vele. A Kong című filmben még csak a szokásos 'mentsük meg a világot' kezdetű ambiciózus vállalás sem volt meg, hiszen a teljes sztori egy óceánnal körülvett, mindentől és mindenkitől elzárt mikrokörnyezetben zajlik. Ez a folytatás szempontjából jó, hiszen van majd hova tágítani az univerzumot, más szempontból viszont rossz, mert a néhány amúgy sem túl szimpatikus figura életén túl, az égvilágon semmilyen tétje nincs az eseményeknek. 

A filmben mozgatott karakterek sokan vannak, még úgy is, hogy Kong a szigetre érkezést követően gyakorlatilag kinyírja a csapat nagy részét. Valahogy minden film megsínyli, ha egyszerre sok új karaktert bemutatni, mert rengeteg olyan szereplő lesz, akire nem jut elég idő. A Kongban, mondjuk senkire, még a főszereplőkre sem jutott elég idő, hiszen gyakorlatilag egyik figurának sem ismerjük meg sem a hátterét sem a motivációit, így az összes karakter papírmaséként lógott a levegőben. Talán az egyik legjobb figurát még Samuel L. Jackon hozta, aki egy háborúban megviselt katonát Preston Packardot alakítja, akit nem vár otthon semmi és talán egy kicsit bele is őrült a hosszú Távol-Keleti állomásozásba. Tőle el tudtam hinni, hogy az észérvek ellenére is a szívügye levadászni a szigetet uraló gorillát, hiszen az állat alaposan megtizedelte azt az egységet, amelyet a családjának tekint. 

Az ügyeletes szép-jófiú James Conrad (Tom Hiddleston) abszolút felesleges szereplője a filmnek. Őt elvileg azért szerződtették, hogy a dzsungelben majd elkalauzolja a társaságot A-ból B-be, végül azonban ebből a szerepéből semmi nem jön át, csak mozog a csapattal együtt és a végkifejlet szempontjából sincs különösen nagy szerepe, hiszen a végső nagy küzdelmet olyan lények vívják, amelyek már rég nem olyan szinten harcolnak, hogy az emberi fegyverekkel érdemben befolyásolható legyen. Bár Hiddleston neve talán elég arra, hogy számottevő Loki fangirlt a moziba csábítson. Szintén hasonlóan semmilyen a szerepe Mason Weavernek (Brie Larson), aki fotósként tart a csapattal, hogy dokumentálja a szigeten zajló eseményeket, de nekem végig az az érzésem volt, hogy csak azért került ide, mert minden hollywoodi szuperprodukcióban kell lennie egy női főszereplőnek és az sem árt ha az a női főszereplő manapság nem megmentésre váró hercegnő, hanem inkább tökös (fotós) amazon. 

A legnagyobb hiányosság viszont számomra címszereplő Kong volt, hiszen annak ellenére, hogy az ő neve látható minden plakáton 200-as betűméretben, jó ha ötször felbukkan a másfél órás mozi folyamán, akkor is csak azért, hogy odacsapjon valaminek (helikopternek, gyíklénynek, embernek...). A szereplőkkel nem nagyon bonyolódik semmilyen interakcióba, kivéve talán Masont, de az ő kapcsolatuk kibontására sem jut idő a filmben. Úgy látszik az emberlányok már akkoriban is szimpatikusak voltak a nagyranőtt majomnak. 

Egyébként ha dínó, szörny és képregényimádó kisfiam (vagy lányom) lenne ő egészen biztosan imádná a filmet. Miután felálltam a moziszékből én teljesen úgy éreztem, hogy ez a film valójában egy kisebbeknek szóló alkotás és talán nem tévedek nagyot ha azt mondom, a filmkészítők között is bőven akadt kalandregény mániás szörnyimádó, akik most vászonra vihették gyerekkori fantáziáikat és végre kiélhették magukat. Ha nyáron érkezett volna ez a film, akkor teljesen jogosan lehetne rásütni a nyári popcornmozi bélyeget, így február közepén számomra viszont csak egy közepes kalandfilm lett. 

Értékelés 5/10