Horror Hétfő - AZ

2017. szeptember 18. - Miumiu

"AZ" az egyik legelső könyv volt, amit Stephen Kingtől olvastam, és bevallom, hogy igen nagy szerepet játszott abban, hogy a rajongója lettem az író munkásságának. A vérszomjas bohócról készült filmnek (illetve minisorozatnak), már nem voltam akkora rajongója, hiszen nem adta vissza a regény hangulatát, ráadásul még finomítottak is a durvább eseményeken, így bennem inkább olyan benyomást keltett, hogy családi filmet nézek és nem valami kemény horrort. 

Nagyon örültem, amikor hallottam a hírt, hogy Hollywood ismét vászonra viszi a Derry-t rettegésben tartó gonosz történetét, és a lelkesedésem tovább nőtt, amikor az előzetesekből már az is látszott, hogy az alkotók nem fognak finomkodni. Kicsit aggódtam viszont amiatt, hogy a Stephen King könyvek megfilmesítésein mostanában mintha egyfajta átok ülne, hiába kiváló az alapanyag, az elkészült filmekből valami hiányzik. Lásd: az idén debütált Setét Torony is elég nagy mozis bukás lett. Viszont azt is megfigyeltem, hogy ha egy King-könyvhöz jól nyúlnak hozzá, akkor a végeredmény zseniális: a Halálsoron, A remény rabjai és  A ragyogás mind jó példái ennek. Számomra az "AZ" mindenképp ez utóbbi csoportba tartozik, így ki merem jelenteni, hogy megtört a King-adaptációkat sújtó átok (legalábbis ennél a filmnél). Az "AZ" egy intelligens, jól átgondolt szépen felépített mozi, amit a horrorrajongóknak őszintén ajánlani tudok. 

A történet

Egy Derry nevű kisvárosban valami nem stimmel: sorra tűnnek el a gyerekek, akiknek még a holtteste sem kerül elő soha. Egy csapat gyerek azonban tudja, hogy a város alatt a csatornában, egy szörnyű gonosz rejtőzik, amely időnként felébred, gyerekeket eszik és szörnyű tragédiát okoz a városban. A gyerekek megfogadják, hogy leszámolnak a városukat rettegésben tartó Pennywise bohóccal. 

Kritika

Annyi jót szeretnék írni erről a filmről, hogy nem is tudom melyikkel kezdjem az írásomat. Azért is vagyok nehéz helyzetben, mert nem egy tipikus ijesztgetős horrorfilmről beszélünk, hanem egy elég komplex és sokrétegű alkotásról, melyben sok mindennek, még a helyszínnek is nagy jelentősége van. Kezdem talán a várossal, amelyben a történet játszódik: Derry egy teljesen átlagos amerikai kisváros lenne, ha a csatornákban nem lakna egy eredendően gonosz lény. Derry történelmének nagy jelentősége van a filmben, hiszen a kutatás során a gyerekek rájönnek, hogy Pennywise már valódi őslakos, aki a város megalapításánál is jelen volt. A lénynek folyamatos befolyása van a városra és ennek az időnkénti eltűnések, tragédiák mellett egy sokkal finomabb jele is van: Pennywise az emberi természetet is megrontja. Ez az, amit számomra rendkívül nyomasztó atmoszférát kölcsönzött az egész helynek. Elég ha csak arra figyelünk, hogy mennyire közömbösek az emberek: amikor Bent nem sok híján megkéselik a hídon az arra járó pár simán továbbhajt. De mérgező szülőkből is találunk éppen eleget: Bev-et molesztálja a saját apja, Eddie-t a saját anyja betegíti meg, Bill szülei ahelyett, hogy beszélgetnének a fiukkal a szőnyeg alá söprik a problémákat, de még a srácokat rettegésben tartó kamasz fiúnak Henrynek is erőszakos és agresszív az apja. Igazából a film alcíme is lehetne hogy "AZ - avagy hogyan legyünk rossz szülők?" Ezzel pedig elérkeztünk a film igazi erősségéhez, a karakterekhez. Derry ügyeletes lúzer kissrácai (és lánya) egytől egyig olyan szereplők, akiknek érdekes a háttere és akikért tudunk izgulni, még akkor is, ha a könyvből már tudjuk mi fog velük történni.

A gyerekek családi háttere és azok a traumák, amelyeket már ilyen fiatal korban átéltek sokkal jobban nyomasztják a nézőt, mint Pennywise ámokfutása. A rendező   remekül ráérzett arra, hogy a nézők félelemmércéjét egy csúnya bohóc már valószínűleg nem akasztja ki, ellenben sokkal mélyebb nyomot hagynak az olyan történések, amelyek akár a való életben is megtörténhetnek (és sok gyerekkel sajnos meg is történnek). A családi hátterek mellett az iskolás gyerekek környezete is nyomasztó, hiszen mint a lányok, mint a fiúk esetében mindennaposak az iskolai verbális és sok esetben fizikai bántalmazások, amit manapság "bullying" néven szokás emlegetni. A gyerekek világa sokkal kegyetlenebb tud lenni, mint a felnőttek világa. A vesztesek csoportjában ennek ellenére is szerethető, kedves karakterek vannak, nekem ráadásul külön tetszett, hogy nem idealizált tipikusan "cuki" gyerekszereplőket kapunk, hanem ízig-vérig igazi serdülőket, akik bizony szeretetteljesen, de keményen osztják egymást és néha úgy káromkodnak, hogy azt egy kocsis is megirigyelné.

Mivel a szereplők többsége gyerekszínész és most kezdi a pályáját, nagyon ismert nevekkel nem találkozunk a filmben, Finn Wolfhard viszont a Stranger Thingsből sokaknak ismerős lehet. A gyerekek - már amennyire meg tudom ítélni - jól hozzák a figuráikat és szimpatikus, szerethető csapatot alkotnak a vásznon. Pennywise ezúttal Bill Skarsgård alakításában jelenik meg, bár az ő esetében a színészi játékhoz sokat hozzátesz a kosztüm, a kamerakezelés és az effektek.

Még vígjátékon is régen nevettem ennyit, mint ezen a filmen, amiért hatalmas pluszpont jár a készítőknek. Azt vallom, hogy a humortól nem szabad megijedni, még egy horrorfilm esetében sem, hiszen remekül oldja a feszültséget és jól ki lehet vele egyensúlyozni a félelmetes jeleneteket. A nézőnek szüksége van arra, hogy néha felengedjen, hiszen utána a folyamatos feszültségkeltéssel ismét vissza lehet rántani a rettegésbe, ez a módszer pedig szerintem sokkal hatásosabb, mint folyamatosan a nyomasztó hangulatot erőltetni. A poénokat egyedül a film vége felé sikerült egy kicsit túltolni, ahol néha már úgy éreztem, hogy komolytalan és erőltetett a drámai jelenetek élét teljesen elvenni egy-egy humorbombával. 

A film egyetlen gyengébb pontja számomra a horror-vonal lett, Pennywise egyenként megpróbálja becserkészni a gyerekeket és ehhez a legalapvetőbb félelmeiket használja fel. A gyermeki félelmek jó alapanyagai bármelyik horrornak, itt is megjelenik a sötét pince, a félelmetes kép a falon (amivel együtt tudtam érezni, gyerekkoromban marhára féltem egy faragott maszktól a nagyszüleimnél), a múmia, de sajnos túlságosan kiszámíthatóan érkeznek ahhoz, hogy igazán parázni lehessen tőlük. A lassú zene és a jumpscare-ek korszaka már lejárt, lassan a rendezők kitalálhatnának valami kreatívabbat. (Vagy csak az én ingerküszöböm került nagyon magasra. Ez is előfordulhat.)

A látványvilág is teljesen jól átgondolt, és bár nem láttam még amerikai kisvárost, a képsorok alapján el tudom képzelni, hogy ilyen lehetett a nyolcvanas évek vidéki amerikája. A gyerekek pólói, játékai, a játékteremben a gépek és még a mozi is mind-mind azt a retró-vonalat erősítik, amiről tudjuk, hogy a Stranger Things óta reneszánszát éli. Pennywise pedig végre tényleg úgy néz ki, hogy ha gyerekként meglátnám, hazáig rohannék és bebújnék az ágy alá. 

A horror műfajban rég nem láttam ennyire jól eltalált filmet és számomra külön öröm, hogy a remek atmoszféra és a para-bohóc mellett jóval komolyabb és elgondolkodtatóbb témákba is bele akart és tudott is nyúlni a rendező. Az olyan apróságok, mint a város történetének, a szereplők családi hátterének, az iskolai csoportdinamikának a remek ábrázolása számomra mind-mind olyan dolgok voltak, amik magasan kiemelik ezt a művet az átlagos tucathorrorok köréből. Számomra eddig ez az idei ősz legjobb filmélménye és a legjobb horror, amit idén láttam. 

Értékelés 9/10

Horror Hétfő - Annabelle 2

Amikor elkezdtem írni a blogomat, az első horrorfilmes ajánlómban pont az Annabelle című filmről írtam, enyhén szólva nem túl kedvező kritikát. Szerintem 4-es pontszámnál még soha nem adtam rosszabbat, ez a tény pedig tökéletesen illusztrálja, hogy mennyire rossznak találtam az Annabelle-t. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért mentem el megnézni a horror-baba teremtéséről szóló előzményfilmet, ha ennyire lehúztam az alapfilmet. Nos, a válasz nem túl drámai: nyertem egy páros mozijegyet, ajándék lónak pedig ne nézzük a fogát.

Meglepő módon ez az előzményfilm nekem sokkal jobban tetszett, mint az időben később játszódó darab. Persze hiányossága volt bőven, főleg sztori-fronton és sokkal kiszámíthatóbb volt annál, mint amit szeretek. Viszont az atmoszféra kifejezetten hangulatosra sikerült és a tipikus ijesztgetős horrorfilmek minden kötelező eleme megvolt benne, így az egyszernézős horrorfilmek kategóriájában egy abszolút nézhető filmet kapunk.

Történet

Egy babakészítő és a felesége, a Mullins házaspár befogadnak a házukba egy csapat árva kislányt és az apácát, aki a gondjukat viseli. A pár egyetlen gyermeke korábban tragikus balesetben elhunyt és a babakészítő mester és neje úgy gondolták, hogy ideje lenne, ha egy kis élettel telne meg az amúgy hatalmas házuk. Plusz az árva lányok befogadásával még az éves jótékony cselekedet is megvolt. A házastársak azonban elfeledkeznek egy aprócska tényezőről: arról, hogy a halott lányuk szobájában egy gyilkos babát rejtegetnek az egyik szekrénybe zárva. A minden lében kanál és nagyon kíváncsi árvák természetesen megtalálják Annabelle-t, annak ellenére, hogy a ház ura megmondta nekik, hogy a halott lányuk szobája no-go zóna. Persze mit várunk egy csapat fiatal lánytól, ha már elhúzták az orruk előtt a mézesmadzagot és az a fránya ajtó még tárva-nyitva is van. Szóval az első részből és a Démonok közöttből már jól ismert megszállt baba kiszabadul és terrorizálni kezdi a ház lakóit. 

Értékelés

Amit főleg hiányoltam a történetből az az "teremtés" bemutatása hiszen a film alcíme azt sugallja, hogy itt majd bizony megtudjuk miként szállta meg a gonosz démon a világ legrondább porcelánbabáját. Ezt a szálat egy nagyjából három mondatos monológgal sikerül elintéznie a filmnek, ráadásul a babát még ennek az előzményfilmnek a történései előtt szállta meg a gonosz, hiszen az árvák már "készen" bukkannak a démoni játékra a szekrényben. Nem beszélhetünk tehát a klasszikus értelemben vett eredettörténetről, ami miatt nekem hiányérzetem volt, amikor kijöttünk a moziból. 

Ijesztgetésből egyébként nincs hiány, sőt, látszik, hogy ez az alkotás csak és kizárólag egyetlen célt szolgál, hogy az atmoszférával, nézői idegeken táncolással és jumpcare-ekkel rémissze halálra a horror-rajongó közönséget. Sajnos rám már az ilyenek nem hatnak, így nem féltem rajta, de az előttünk ülő két lány jól hallhatóan végigparázta az egészet (majd a végén megjegyezték, hogy többet nem néznek moziban horrorfilmet). Amikor az egyik jelenetben a pajtában sorra csavarodtak ki a lámpákból a villanykörték és az egyik lány felállt egy székre, hogy legalább az egyiket a helyén tartsa és ne legyen vaksötét, egyetlen kérdés motoszkált a fejemben: hogy nem égeti meg az ujját? Az ijesztő jelenetek sajnos végig teljesen kiszámíthatóak, szinte mindig tudni lehet, hogy "na itt most történni fog valami", így pedig már nem is félelmetes. 

De ez legyen az én bajom. Nekem az atmoszféra tetszett a legjobban a filmben, hiszen elve szeretem az olyan alkotásokat, amik nem a jelenben játszódnak, így különlegesek mind helyszín, mind kosztüm, mind látvány szempontjából. Kifejezetten jó választás volt egy 50-es évekbeli amerikai farmot választani helyszínnek, hiszen így nemcsak a vidéki hangulatba kóstolhatunk bele, hanem a szereplők izoláltságát is sokkal jobban átérezzük. A Démonok között világára mindig is jellemző volt a vallásosság, de ebben a korszakban a kereszténység sokkal markánsabban van jelen, ami megjelenik a karakterek szintjén és a ház dekorációjában is. 

A gyerekszereplők helyesek és kihozzák a magukból a maximumot színészkedés terén, viszont úgy éreztem, hogy sokkal több karaktert vonultat fel ez az alkotás mint amennyire valóban szükség van. Janice és Linda karakterein kívül ugyanis minden szereplő gyakorlatilag felesleges, a többi árváról nem sokat tudunk meg, a Mullins házaspár is csak azért szerepel, mert kellett egy keretet adni a történetnek és az árva lányokat befogadó tragédiától sújtott család pont jól mutatott a forgatókönyvben. Charlotte nővér a lányok tulajdonképpeni gyámja sem sokat tesz hozzá a cselekményhez, hiszen a funkciója annyiban kimerül, hogy a szánkba rágja az olyan dolgokat, hogy a démon azért választotta Janice-t, mert a gonosznak nagyobb kihívást jelent az tiszta, hitükben erős embereket megkísérteni. Sok horrorfilmben persze a szereplők nagy része "fogyóeszköz" és gyakorlatilag arra valók, hogy legyen kiket kinyírni, de Annabelle mindössze két gyilkosságot tud lezavarni a teljes játékidő alatt. 

Bár sablonos, de összességében véve hangulatos és nyomasztó film az Annabelle második része. Ez sem lesz az a horrorfilm, amit évekig emlegetni fogunk, de aki szereti a nézők maximális beparáztatására épülő kísértetfilmeket az nem fog csalódni benne. 

 

Értékelés: 6/10

5 nyaralási célpont kockáknak

Mindjárt vége a nyárnak, de ez az időszak pont jó arra, hogy már a jövő évi nyaralásunkat tervezgessük. Mivel régebben már volt egy bejegyzésem Harry Potter rajongóknak való úticélokról (melyek egy részén már már jártam, más részük még mindig bakancslistás), adta magát a következő téma: hova utazzunk, ha szeretnénk látni nagy kedvenceink forgatási helyszíneit, mégis olyan nyaralást szeretnénk, ami a családnak is jó? 

A következő lista teljesen szubjektív gyűjtés eredménye, nyilván ezer más szempont szerint össze lehetne állítani hasonlót. A választásnál a filmekhez és sorozatokhoz kötődés mellett szempont volt az is, hogy az egyes helyszínek mennyire könnyen közelíthetőek meg kis hazánkból.

1. Dubrovnik, Horvátország

Talán a hozzánk legközelebb eső, kockáknak is jó szívvel ajánlható nyaralási helyszín a horvátországi Dubrovnik, ami mostanában amiatt is felkapott, hogy a Trónok Harca egyik forgatási helyszíneként funkcionál. Dubrovnik főként a királyvári jeleneteknek ad otthont és a város kapva-kapott a híres sorozat turizmus-élénkítő hatásán, hiszen külön honlapot is készítettek Királyvár-Dubrovniknak, amelyen még Trónok Harca tematikájú sétákat is hirdetnek. 

2. Olaszország

Nem nagy túlzás, ha azt írom, hogy Olaszországba lépve szinte mindenhol híres filmes helyszíneket találunk. Ezért nem emeltem ki külön egy várost sem. Mivel imádom Olaszországot, már rengetegszer voltam különböző városaiban, de sajnos még mindig nem jártam be minden helyet, amit szerettem volna. Szerencsére nincs tragikusan messze, és a fapados légitársaságoknál elképesztően olcsó árakat is ki lehet fogni, ha ügyes az ember. Az Angyalok és Démonok című Dan Brown könyvből készített filmet például Rómában forgatták, Indiana Jones pedig Velencében fordult meg az Utolsó kereszteslovagban. Érdemes Toszkánába is ellátogatni: San Quirico d'Orcia lankái szerepeltek a Gladiátor című filmben, míg a Twilightból Bella és Edward olaszországi utazásának jeleneteit Montepulcianoban forgatták. Érdekesség, hogy a Twilight saga második kötetében a szereplők valójában Volterrába utaznak, ami szintén egy létező olasz város, de a forgatás már nem itt zajlott. A Star Wars sorozatnak is van kötődése Olaszországhoz: Caserta kastélyában vették fel azokat a jeleneteket, amelyek a naboo-i palotában játszódtak, a comói tó partján található Villa del Balbianelloban szeretett egymásba Anakin és Padme. Videojáték rajongóknak pedig ajánlott ellátogatni Firenzébe is, lehet, hogy az Assassin's Creed második része után már térkép sem kell. 

3. Egyesült Királyság

Ha valaki nem bírja a nagy meleget és inkább északabbra vágyik, annak az Egyesült Királyság ideális célpont. Szintén nem emeltem ki konkrét várost, mert az ország tele van érdekesebbnél-érdekesebb látnivalókkal. Már akkor is egy évre elegendő geek-élménnyel távozhatunk, ha Londonban és környékén maradunk. A Buzzfeednek még külön Londonos forgatási helyszín térképe is van: itt ni. Pár dolog azért nincs rajta: a Thor második részében Chris Hemsworth lebontotta fél Greenwichet és még metrózott is egyet, továbbá a greenwichi Old Royal Naval College egyik terme megjelent a Karib tenger kalózai negyedik részében. A Star Wars VII. részében pedig egy rakás rohamosztagos masírozott végig Canary Wharf metróállomáson, ami természetesen a forgatás idejére űrállomássá alakult. De hogy egy kicsit a sorozatos világban is elkalandozzunk, érdemes megnézni a Baker Street 221/B.-t, ami Sherlock Holmes múzeummá avanzsált lakása. A Ki vagy Doki? című klasszikus brit sorozatot talán már nem is érdemes említeni, hiszen szinte minden részét az országban forgatják, így számtalan alkalommal jelennek meg benne London egyes részei. Egyszer még a Stonehenge-nél is forgattak. A Harry Potter pedig tipikus brit nemzeti termék, úgyhogy hosszan lehetne sorolni az országban található, sorozathoz kapcsolódó helyszíneket. Annyira hosszan, hogy erről tényleg volt egy külön poszt, ezért most nem ismétlem magam. Ha volt olyan elvetemült akinek tetszett a Transformers sorozat utolsó része, vagy a Tom Cruise főszereplésével készült Múmia, szintén örülhet, ha az országban jár, ugyanis több brit helyszín is megjelent ezekben a filmekben. A Transformersben például az Alnwick kastély és a Rievaulx apátság, a Múmiában pedig Oxford. Ha már Oxfordnál tartunk, a Doctor Strange - szerintem - egyik leglátványosabb jelenetét az Exeter College kápolnájában vették fel.

4. Djerba szigete, Tunézia

Ha valaki inkább a tengerparti pihenős vakációk híve, annak jó választás lehet Tunézia. Djerba szigetén vették fel a IV. rész tatooine-i jeleneteit, szerencsére találtam egy igen részletes leírást arról, hogy merre érdemes a forgatási helyszíneket keresni: ITT. A maradék időben pedig lehet mondjuk strandolni. Sajnos a magyar konzuli szolgálat honlapja szerint Tunézia a "II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek" kategóriájába tartozik. 

5. Izland

A hűvösebb helyek kedvelőinek és a túrázós nyaralások szerelmeseinek ajánlott úticél Izland. Bár én még itt (sem) jártam, mindenképpen szerepel a bakancslistámon, főleg, mert Budapestről közvetlen járattal könnyen megközelíthető. Számtalan filmet forgattak Izlandon, hiszen a csodálatos ország bővelkedik egzotikus természeti kincsekben. Visszatérvén a Star Wars világához, Izlandon, a Mýrdalssandur parton forgatták a Zsivány Egyes nyitójelenetét. A Trónok Harca rajongók sem maradnak látnivalók nélkül, hiszen az Északon történtek nagy részét Izlandon vették fel, a Þingvellir Nemzeti Parkban. Szerencsére az izlandiak is hamar rájöttek, hogy micsoda kiaknázható lehetőséget kínál számukra, hogy náluk forgott a sorozat, így már be is lehet fizetni külön Trónok Harca túrára. A Csillagok között két bolygójának is Izland adott otthont, ezeket a Máfabót és a Svínafellsjökull gleccserek alakították. Ha már gleccserek, a Batman: Kezdődik című filmben a Vatnajökull gleccsert láthatjuk, a 2001-es Tomb Raiderben pedig a Jökulsárlónt. A már-már földöntúli tájak miatt az Alien filmek rendezője Ridley Scott is kedveli Izlandot, például a Prometheus nyitójelenetét a Dettifoss vízesésnél forgatták.

+1 Új-Zéland

Igaz, hogy Magyarországról nem könnyen megközelíthető, nincs közel és még csak nem is olcsó, de nekem az egyik nagy álmom, hogy eljussak Új-Zélandra. Új-Zéland filmes szempontból leginkább arról nevezetes, hogy itt forgatták a Gyűrűk Urát és a Hobbitot is. De tudtátok, hogy itt vették fel az Alien Covenant egyes részeit és a Narnia krónikáit is? 

Tudom, hogy a fenti lista korántsem teljes, inkább csak egy kis ízelítőt szerettem volna nyújtani azokból a szuper filmes helyszínekből, ahova bárki ellátogathat. Ti milyen filmes helyszíneket látogatnátok meg és melyek azok, ahol esetleg már jártatok? 

Könyvajánló - Veronica Roth: A lázadó

Még januárban olvastam a Beavatott sorozat első kötetét és  ajánló is született róla. A sorozat első részétől nem voltam elájulva, viszont (a Csontvárossal ellentétben) katasztrofálisan rossznak sem találtam, így ha már egyben vettem meg a trilógiát, gondoltam, hogy illik elolvasnom az összes részét. A filmsorozatból ugyanakkor a második részt már nem néztem meg, mert az első film annyira nem kötött le, hogy még külön posztot szentelni is lusta voltam neki. Sokszor tapasztalom, hogy a könyvsorozatoknál mindig az első rész a legjobb és a minőség fokozatosan csökken mire a második, harmadik, X-edik részhez érünk. Érdekes módon A lázadó nálam a kivételek körét erősíti, mert nemhogy nem volt rosszabb mint A beavatott, de meg merem kockáztatni, hogy bizonyos elemeiben még egy kicsit jobban is működött, mint az előző rész.

Az ajánló annak lehet spoileres, aki nem ismeri az első rész eseményeit. 

Történet

A történet fonalát közvetlenül az első kötet eseményeit követően vette fel az írónő, melyben a Műveltek szimulációjának hatása alatt álló Bátrak lerohanták az Önfeláldozók csoportját. Tris és Tobias természetesen megállították a támadást, de csoportjuk szétszakadt és az események közvetkeztében a többi csoport között is kiéleződnek az ellentétek. Tris és csapata sorra járják a csoportok központjait, hogy támogatókat szerezzenek maguk mellé, hiszen tudják, hogy ha a Műveltek vezetője Jeanine más alkalommal is beveti a szimulációt azzal felszámolhatja a csoportrendszert és diktatúrát alakíthat ki. 

Értékelés

A második kötet tempóját feszesebbnek éreztem, emiatt jobban is tetszett, mint az első kötet. Az első kötetben viszonylag sok idő elment világépítésre, ami alatt szépen lassan bontakoztak ki az események, itt azonban már nem kellett időt szánni annak a bemutatására, hogy hogyan működik a csoportrendszerre épülő kitalált társadalom. Akcióban tehát nincs hiány Tris és csoportja teljes gőzzel szervezkednek, hogy megállítsák Jeanine-t, és ennek érdekében még a csoportnélküliek közösségével is készek összefogni. A csoportrendszer ábrázolásának elmélyítése kifejezetten tetszett, ahogyan az is, hogy az írónő azt is bemutatta, hogy a csoporthovatartozás önmagában még nem mutatja meg, hogy ki milyen ember, mert a személyiségnek sokkal mélyebb rétegei vannak, és senkit nem lehet egy-egy domináns tulajdonság alapján megítélni. Egyébként én már azon is csodálkozom, hogy egy ilyen társadalom legalább egy generáció felnövekvésén át működőképes tudott maradni (igen, tudom, hogy az egész egy fikció), mert nem elég, hogy egy csomó Elfajzott van, a beavatáskor csoportváltásra is lehetőség van, tehát bárki szabadon mehet jobbra-balra. Ezzel a húzással sajnos az Roth csak hiteltelenné tette a teljes csoportalapú berendezkedést, hiszen a váltásoknak köszönhetően elvileg minden csoportban teljesen vegyes tulajdonságú emberek élnek. Annak ellenére, hogy a történetet ifjúsági regényhez illően korrektnek találtam, volt néhány hiányosság és elem, amik kifejezetten zavartak. Ezek közül néhány zavaró tényezőt már az előző bejegyzésemben is említettem. 

Továbbra is hiányérzetem van amiatt, hogy nem derült ki mi történt Chicagoval, mi van a falon túl és miért kellett bevezetni egy újfajta kasztrendszert. Számomra szokatlan úgy disztópiát alkotni, hogy azokról a történelmi eseményekről, amelyek gyakorlatilag véget vetettek a megszokott társadalmi berendezkedésnek egyáltalán nem esik szó. Ez főleg annak fényében furcsa, hogy a környezet alapján  (romos város, mely csak részben lett kitakarítva, újjáépítve) én arra következtetnék, hogy még nem telt el annyi idő a pusztulás óta, hogy senki ne emlékezzen a régi időkre. Illetve, ha már eltelt, akkor az a kérdés merül fel bennem, hogy miért nem tudtak rendet tenni a városnak legalább abban a részében, amelyet lakóhelynek használnak. A regény végére egyébként kiderült, hogy a "mi van a falon túl?" kérdés kibontását az írónő a zárókötet nagy dobásának szánja, de nekem emiatt végig hiányzott a puzzle egy darabja. 

A leginkább zavaró elem számomra a főhősnő Tris volt, az előző kötet óta sem tudtam megszeretni a karaktert. Noha az előző részben történtek az ő jellemét is formálták, szerintem inkább rossz irányba "fejlődött". Én legalábbis nem állítanék a lányom elé példaképnek egy olyan lányt, aki 1. hazudik a pasijának, sorozatosan 2. felelőtlen öngyilkos akciókba kezd (persze mese, így általában jól jön ki belőle) 3. feleslegesen sokan nyavalyog a veszteségei miatt (háború van, másoknak is haltak meg szerettei), 4. többnyire csak magával van elfoglalva, egyszer nem jutott eszébe megkérdezni bárkitől is, hogy hogyan érzi magát. Arról nem is beszélve, hogy úgy éreztem, hogy többnyire csak sodródik az eseményekkel, nem alakít semmit, és még csak karizmatikus vezető sem próbál lenni (igazából még arra se törekszik, hogy szimpatikus legyen az embereknek). Az egyetlen említésre méltó tulajdonsága, hogy Elfajzott így több csoport tulajdonságai is megvannak benne, de a történet szerint ez nem csak rá igaz, mert a társadalomban elég sok Elfajzott él. Mivel a regény végig Tris-központú a többi szereplő ezúttal sem kap túl nagy teret, pedig szívesebben olvastam volna Evelyn, Marcus és Tobias múltjáról és családjáról többet, de Caleb motivációját, Trissel való kapcsolatát is szívesen megismertem volna. Míg Tobiast / Négyest az előző könyv legizgalmasabb szereplőjének gondoltam, ebben a könyvben sima "statisztává" silányult. Az élettörténetéről nem tudunk meg többet, mint az előző kötetben, Tris iránt érzett feltétel nélküli szerelme pedig nem elég ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést. Egyébként ha már korábbi sorokban a fikcionális lányomnak címeztem az írást, ezt a könyvet párkapcsolati mintaként sem állítanám a tinédzserek elé. Vagy csak akkor, ha a "milyen az egészségtelen párkapcsolat" témakört szeretném velük átbeszélni. Tris és Tobias kapcsolatát ugyanis rendkívül egyoldalúnak érzem, amelyben Tobias a támogató, aki mindent megtesz a kedveséért és mindentől igyekszik megóvni őt (ezért néha inkább a gyerekeként, mint a partnereként kezeli), míg Tris többnyire elvan a saját világában anélkül, hogy megfordulna a fejében Tobias. Tris egyébként legalább három alkalommal van meggyőződve arról, hogy a következő nagy hazugsága után Tobias soha többet nem áll majd szóba vele és elveszti minden bizalmát, de Tobias természetesen mindegyik után vakon megbocsájt. Tényleg ilyen férfi-nő viszonyt kell a tinik elé példának állítani? 

Elődjéhez hasonlóan A lázadó is élvezhető, de több sebből vérző sci-fi. Egyértelműen ifjúsági mű (esetleg még tini-lelkű felnőtteknek ajánlanám), így aki asimovi vagy lovecrafti mélységeket és történetvezetést vár az gyorsan felejtse is el az egészet. A szerelmi szál miatt inkább hölgy olvasóknak javaslom. 

 Értékelés 6,5/10

Filmajánló - Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell)

Jómagam sosem voltam kifejezetten anime-rajongó, az egyik gimis barátnőm viszont igen, így az olyan alapműveket, mind a Páncélba zárt szellem (GitS), a Neon Genesis és a Hellsing én is láttam annak idején. Mivel a GitS-et emlékeim szerint szerettem örültem neki, hogy készül az élőszereplős változat, annak ellenére is, hogy már a megjelenés előtt is több kritikát olvastam a filmmel kapcsolatban (többek között azt, hogy felrótták a készítőknek, hogy miért Scarlett Johansson játssza az eredeti változatban ázsiai szereplőt). 

Mindig is kicsit hálátlan feladatnak tartottam remake-et készíteni, főleg ha az alapanyag annyira ikonikus darab mint a GitS. Sajnos a film végére úgy éreztem, hogy az Rubert Sanders és csapata belesétált a csapdába: egyszerre akarták kielégíteni a régi rajongók igényeit és tömegtermékké alakítani a történetet, hogy a globális piacon is eladható legyen a film, így két szék közül félig a pad alá estek. Ettől függetlenül a Páncélba zárt szellem nem lett rossz film, sőt! Bárcsak minden amerikai remake ilyen minőségben készülne el. 

A történet

A sztori nagyjából az eredeti anime vonalán mozog és egy olyan társadalmat mutat be, ahol az ember és a gépek már-már szimbiotikus kapcsolatban vannak, a technológiai fejlettség lehetővé teszi, hogy az emberek gépi alkatrészekkel tuningolják fel a saját testüket. Noha az implantátumok ebben a jövőben annyira gyakoriak, hogy szinte minden emberben van valamilyen mesterséges alkotóelem, az, hogy valakinek teljes mértékben kiborg teste legyen még nem jellemző. Ezért egyedi a főszereplő az Őrnagy, akinek pusztán az agya emberi, a teste pedig gép. Az Őrnagy korábban egy baleset áldozata volt, amelyben a teste annyira roncsolódott, hogy már nem tudták megmenteni, a Hanka nevű robotikával foglalkozó cég azonban egy kiborg testbe ültették az agyát. Az Őrnagy így életben maradt, bár a múltjából - a film elején - még semmire nem emlékszik. Mivel a nő így a gépek és az emberek legjobb tulajdonságait ötvözi, a cég természetesen nem engedte útjára, hanem "odaadták" a cyberbűnözéssel foglalkozó 9-es részlegnek. Az Őrnagy a 9-es részleg különleges katonájaként hackerek után nyomoz, amikor belekeveredik egy olyan ügybe, ami összefügg a múltjával és arra készteti az Őrnagyot, hogy kérdőjelezze meg az új identitását. 

Értékelés

Tudom igazságtalan egy független élőszereplős filmet összehasonlítani egy 95'-ös kultikus animével, de sajnos az ilyen művek esetében kevesen tudják (akarják) függetleníteni magukat az eredetitől. Én azért igyekszem önálló entitásként tekinteni a Johansson főszereplésével készült GitS-re mert a maga kategóriájában egy teljesen korrekten összerakott, élvezhető és egyedi képi világgal bíró alkotás, annak ellenére, hogy korszakalkotó viszont nem lett. A problémafelvetés (a gép és az ember viszonya, az emberség mibenléte, a gépi tuning  hatása az emberi identitásra) mindenképpen érdekes és a technológia rohamos fejlődésével egyre inkább aktuális is, de kár, hogy pont a téma aktualitása az, amire Sanderséknek nem sikerült jól reflektálniuk. A film ugyanis annyira igyekezett hű maradi animált elődjéhez, hogy megfeledkeztek arról, hogy a XXI. században a tálalás ebben a formában már lehet, hogy kevés lesz. Hiszen az alapdilemmát a kilencvenes évek óta számos helyen láthattuk (és most tekintsünk el attól, hogy sokszor azok az alkotások is a GitS animéből merítettek), így a technológia és az biológia összefonódása napjaink moziba járó közönségének egyáltalán nem jelent újdonságot. 

Mivel a Páncélba zárt szellem nem titkoltan olyan blockbusternek készült, aminél igenis szempont volt, hogy minél szélesebb körben el lehessen adni, az elődre nagyon is jellemző, hosszabb és tartalmas filozofálások elmaradtak és inkább az akciófilmek irányába hajlott ez a változat. Én ezt személy szerint nem bántam, mert az emberi lét mibenlétéről szívesen elcsevegek a barátaimmal egy romkocsmában, azonban este a moziban nem biztos, hogy arra vagyok kíváncsi, hogy a főhősnő nietzschei magaslatokba törő gondolatmeneteket folytat. (Ne értsetek félre szeretem, ha egy film elgondolkodtat, sőt továbbgondolásra és beszélgetésre késztet, de ezt ne a szereplők szájába adott monológok formájában tegye, hanem a történetmeséléssel idézze elő.) Ebből a szempontból nekem egy kicsit talán jobban bejött a Páncélba zárt szellem mint annak idején az anime.

Érdekes módon hiányoltam viszont a katarzist a végjátékból. Általában van az a pont, ahol az események elérik a tetőfokukat (a mai filmekben ez vagy nagyon akciódús, vagy nagyon drámai) és lezárul a történet, nekem azonban ez a film kicsit adós maradt a nagy csúcsponttal. Folyamatosan haladtunk a végkifejlet felé, de sem az Őrnagy megvilágosodása, sem az utolsó harc a nagy robottankkal nem hozott gyorsulást a film tempójában és ettől nekem személy szerint van egy kis hiányérzetem. 

A színészekkel nem volt különösebb gondom, ugyanakkor az Őrnagy figuráján kívül a a csapat egyik tagjával sem foglalkoztak eleget, pedig szerepelt a filmben Juliette Binoche és a Japánban ikonnak számító Takeshi Kitano is. Ezt a filmet egyértelműen az Őrnagy köré építették és ez az, amiért én teljesen megértem, hogy miért egy amerikai színésznőt választottak a szerepre. A filmeket el kell valahogy adni a közönségnek (és egy ilyen nagyköltségvetésű mozi esetében nem csak a régi GitS rajongóknak), ahhoz pedig nem árt, ha van egy olyan húzónév, amit mindenki ismer és aki miatt még hajlandóak is beülni a moziba. Tegyük szívünkre a kezünket hányan ülnénk be például egy olyan filmre, amit csak azzal próbálnak eladni nekünk, hogy Lucy Liu a főszereplő? Scarlett Johansson játékával sincs különösebb baj, bár egy mivel egy olyan figurát alakít, aki részben robot az arckifejezése főként semleges. Az Őrnagy nemezise Kuze viszont kellemes meglepetés volt és szívesen láttam volna többet a vásznon, ráadásul a két karakter közötti dinamika is jó lett volna. Mint ahogy szívesen megtudtam volna arról is többet, hogy kik vannak még a 9-es részleg csapatában és milyen a viszonyuk az Őrnaggyal de ennek sem jutott hely a játékidőben. 

A látványvilága a filmnek teljes mértékben lenyűgözött, hiszen a japán vonalnak köszönhetően tele van keleties vonásokkal, ami nagyon egyedi atmoszférát kölcsönöz az egész mozinak. Ehhez jön még hozzá, hogy a Páncélba zárt szellem cyberpunk világa kifejezetten sötét, néhol már-már egészen horrorisztikus, a komorságot megtörő neon fények pedig kifejezetten szürreális érzést keltenek és még jobban elmélyítik a néző szorongását. Ha mást nem akkor a látvány lesz az, ami miatt igazán emlékezni fogok erre a filmre, hiszen ritkán látunk olyan, ahol egy nagyon modern és egy nagyon tradicionális világ képi elemei keverednek. 

A Páncélba zárt szellem tehát látványos és egyedi mozi, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Azt sajnálom igazán, hogy kicsit csapongott és a zsúfoltság annyi mindenre nem jutott idő. Így olyan érzésem volt, mintha végig a felszínt kapargatnánk, noha a történetben egyébként annyi elem volt, hogy simán több filmre elegendő alapanyagot biztosított volna. 

Értékelés 7/10

Könyvajánló - Anne Rice: Vérhozsánna

Gimnazista éveimben az egyik kedvenc írómként tartottam számon Anne Rice-t. Imádtam az Interjú a vámpírral, a Lestat a vámpír és a Kárhozottak királynője stílusát és elvarázsolt a vámpírkrónikák részletesen kidolgozott, misztikus, de sok szempontból annyira emberi világa. A sorozat későbbi kötetei már szinte egyáltalán nem nyűgöztek le, a Memnoch a sátánt kifejezetten egy vallási katyvasznak találtam, de kétségkívül voltak még olyan regények a sorozatban, amelyeket szívesen olvastam. Az Armand a vámpír kifejezetten tetszett, és a Blackwood farm sem volt annyira rossz. Így tehát bizakodva kezdtem bele a sorozat utolsónak kikiáltott kötetébe a Vérhozsánnába. (Egyébként utólag kiderült, hogy nem az az utolsó kötete a Vámpírkrónikáknak, mert az írónő jópár év múlva megírta a Lestat herceget.) 

A történet

A történet a Blackwood farmban megkezdett történetet meséli tovább, ami az immár vámpírrá vált Quinn Blackwood szerelméről szól. Mona Mayfair halálos beteg, azonban Quinn vámpírként már rendelkezik az eszközzel (a vérével), amellyel megmentheti szerelmét a biztos végtől. A Mayfair családnak azonban sötét története van és Mona őriz olyan titkokat, amelyek megmérgezik a halhatatlanságát. A "fiatal" vámpírok Lestat segítségével igyekeznek felgöngyölíteni a Mayfair családdal kapcsolatos rejtélyeket.

Értékelés

Ez az az Anne Rice kötet, amit nem nagyon fogok többet a kezembe venni. Elolvastam, és megtartom, mert így teljes a sorozatom, de nem lett az igazi. Mona és Quinn ugyan aranyos párost alkotnak, a cselekmény nekem nagyon vérszegény volt. Az egész könyvben jóformán nem történt semmi, ellenben hosszú oldalakon keresztül lehet olvasni Lestat monológjait a jóságról, a gonoszságról, a halhatatlanság lényegéről és főként arról, hogy mennyire elvarázsolta a Mayfair család feje, Rowan Mayfair. 

Mivel Lestat szemszögéből olvashatjuk az eseményeket, ez a könyv is túlságosan a kópé királyfi körül mozog. Ez a karakter már önmagára is úgy tekint mintha a világ közepe lenne és ez néha már nagyon fárasztó és a tényleges cselekmény rovására megy. Nekem egyébként az új stílusa sem jön be, jobban szerettem, amikor még jobban hasonlított a jövőben ragadt francia nemeshez. A laza rocksztárokra jellemző dumái rendkívül karakteridegennek hatnak és én inkább tartottam megmosolyogtatónak, mint komolyan vehetőnek.

Számomra sokat elvett a könyv élvezeti értékéből, hogy a Mayfair-boszorkányok ciklusból nem olvastam az összes kötetet. A Boszorkányok óráját igen, de mivel annyira nem ragadott meg a világ nem olvastam tovább a sorozatot. Ehhez a könyvhöz azonban mindkét sorozat ismerete szükséges. Ez mondjuk már az én bajom, de nem szép marketingfogás így házasítani két sorozatot. 

Sajnos ez a regény erősen közepes lett és nem sok köze van már az első Vámpírkrónikák világához.

Értékelés: 5/10

 

Filmajánló - Valerian és az ezer bolygó városa

A nagy nyári melegnek köszönhetően beültem végül Luc Besson új sci-fijére is a moziba. Noha az Ötödik elem az egyik kedvenc sci-fim, olvastam, hogy a Valerian milyen förtelmes kritikákat kapott, ezért nem terveztem moziban nézni ezt az alkotást. Nem szeretem ugyanis, ha egy rendezőtől a korábbi életműve alapján sokat várok, aztán csalódottan kell kijönnöm a moziból. A rossz kritikák szerencsére ahhoz jók voltak, hogy ne üljek be túl nagy elvárásokkal a filmre, s így aztán a csalódásom se legyen akkora. Miután ennyire rákészültem minden szörnyűségre, végül az lepett meg, hogy nekem az olvasottak után inkább kellemes csalódás volt a film. Valóban nem lehet olyan jelzőkkel illetni, mint "epikus" vagy "korszakalkotó" és több helyen döcög is a gépezet, azonban számomra összességében a Valerian egy egyszerű, szerethető, akár még gyerekkel is megnézhető sci-fi-mese volt. Pár dolog van, ami miatt igazán kár, de ezekről majd később...

A történet leírása még nem, azonban a kritika már spoileres lesz, így kérem olvasni a következő sorokat. 

A történet

A történet két intergalaktikus különleges ügynök, Valerian és Laureline (egyik) kalandját meséli el. Az ügynököknek azt kell kideríteniük, hogy mi az a sötét erő, ami az Alpha űrbázist középpontjában található és amelyet nem sikerül felderíteni normál érzékelőkkel. Az Alpha űrbázis egy több ezer fajnak otthont adó komplexum, ezért esetleges pusztulása számos értelmes lény és társadalom kapcsolatát fenyegeti. A nyomozás során az ügynökök rájönnek, hogy az eseményeknek közük van egy rég elpusztult bolygóhoz, a Mül bolygóhoz és egy olyan fajjal is szembe kerülnek, amelyek egyetlen adatbázisban sem szerepelnek. 

Kritika

Az az igazság, hogy a történetről nem nagyon lehet többet írni, sem spoilermentesen, sem máshogyan, mert lényegében ennyiben össze lehet foglalni a film eseményeit. Főhőseink keresztül-kasul bejárják az állomást, hogy aztán ráakadjanak, mi okozza az állomás belsejében lévő anomáliát. A film vége volt számomra az egyik kellemes meglepetés. Egy ilyen látványorgiától az ember lánya minimum egy szupergonoszra és egy brutális, hatalmas csatára számít a film tetőpontjaként. Ez azonban elmaradt, helyette teljesen más irányt vett a történet: az derült ki, hogy az anomáliát valójában az elpusztult Mül bolygó túlélői okozzák, akik cseppet sem rossz szándékúak, csak újra akarják építeni a saját világukat, ellenben az állomás vezetősége el szeretné tüntetni őket. Nos, nem rossz csavar a főhősöket egy olyan szituációba helyezni, amelyben kiderül, hogy valójában a munkaadóik a rosszfiúk, de úgy érzem a Valeriannak nem teljesen sikerült kiaknáznia az ebben rejlő lehetőségeket és a várva várt tetőpont elmaradt. Nem sikerült teljesen kiaknázni a világban rejlő lehetőséget sem, mert ha nem akarják mindenáron 12-es karikába szuszakolni a filmet és meg mernek ütni egy kicsit darkosabb, komorabb hangot, akkor sokkal jobban működhetett volna a felállás. Így viszont moralizálásban is megakadunk valahol a Bogyó és Babóca szintjén, ami nem igazán áll jól egyetlen sci-finek sem. 

Ha már elkezdtem, hogy mivel voltam elégedetlen, akkor folytatom a film fikázását (ígérem leírom azt is, ami tetszett): nem tudom honnan kerítették a színészeket, de a két főszereplő kivételesen alkalmatlan a különleges ügynöki szerep betöltésére. Dane DeHaan (Valerian) leginkább egy metroszexuális mimózára emlékeztet (ettől még lehet jó karakterszínész, lásd: az Egészség ellenszere), viszont ki nem nézném belőle, hogy ő a macsó, aki listát vezet arról, hogy hány nőt döntött meg (pedig a forgatókönyv szerint vezet), azt pláne nem, hogy ő az a keménylegény, aki majd megmenti az űrállomást a pusztulástól. Cara Delevingne (Laureline) már az Öngyilkos Osztagban is elég vérszegény alakítást nyújtott és úgy gondolom itt sem lépte meg a szintet. Persze nyilván remekül el lehet adni őt vagány csajsziként egy aprócska bikinikben, de egy filmbe szerintem kevés. A két főszereplő közötti kémia pedig szerintem nem működött, nem jött át, hogy ők az évődő kollégák, akik csak látszólag szívatják egymást, különben halálosan szerelmesek. (Pedig a film a szánkba rágta, de így se.) Sőt még csak nem is hiszem, hogy pont ők azok a fiatalos arcok, amik miatt a tizenéves korosztály elmegy majd a moziba. Azt hiszem talán a színészekről való véleményem a legjobban az illusztrálja, ha azt írom, hogy a legjobb színész a filmben Rihanna volt. 

Most, hogy kipanaszkodtam magam, rátérnék arra, hogy mi az, ami tetszett a filmben. Kövezzetek meg érte de nekem tetszett a történet egyszerűsége. Végre nem operáltak időutazással és követhetetlen csavarokkal, elkezdtek egy történetet és szépen lineárisan el is mesélték. Gyakran van olyan érzésem a mai filmek kapcsán, hogy a váratlan fordulatokkal, idősíkokkal és szálakkal akarják drámaibbá tenni a filmet, akkor is ha ezek dramaturgiailag az égvilágon semmilyen célt nem szolgálnak, csak kavarnak egyet a hót' egyszerű történeten. Itt azt kapjuk, amire befizetünk, az elején feldobnak egy rejtélyt, aminek a megoldásához eljutnak a végére. Noha a humor kevésbé sziporkázó mint az Ötödik elemben, voltak jó pillanatok és örültem, hogy a Galaxis Őrzői 2. után végre ismét egy könnyedebb sci-fit nézhetek. Ha már könnyedség: noha néhány sorral fentebb éppen azt róttam fel a filmnek, hogy nem elég felnőttes, valahol van ebben a tulajdonságban pozitívum: végre egy olyan film, amit családdal és gyerekkel is meg lehet nézni. Hiszen ez egy kicsit nagyobb gyerkőcnek nem félelmetes, ráadásul anyu-apu-egyéb rokon sem akarnak eret vágni magukon, hiszen számukra is szórakoztató. Szerettem azt is, hogy a régi kedvenc sorozatomhoz a Star Trekhez hasonlóan ez a film is alapvetően egy optimista jövőképet fest, ahol a fajok egymás mellett viszonylagos békében tudnak élni és nem az az elsődleges céljük, hogy szétlőjék, felrobbantsák, elpusztítsák egymást. 

A látványról azt hiszem már nagyon elcsépelt írni egy modern ajánlóban, hiszen a 2017-es blockbusterek ezen a téren már szinte kivétel nélkül a maximumot hozzák. Nincs ez máshogy a Valeriannal sem. Így hát  a látvány körében igyekszem inkább a hangulatot bemutatni és értékelni. Az Ezer bolygó városára a legjobb szó, hogy színes, az Alpha valóban ezernyi faj és kultúra találkozása így az állomás számtalan stílusú és hangulatú részből áll, az ott élők technológiája pedig már van azon a szinten, hogy ne steril fémfolyosókból álljon a környezet. Nekem a Babylon 5 ugrott be egyébként bár utóbbi jóval fapadosabb változatot képvisel. Nagyon tetszett az idegen fajok kidolgozása és bemutatása is, a Mül bolygó lakói kifejezetten szépek, a kis kacsacsőrű lények rendkívül mulattatóak, a Rihanna által megformált Bubble pedig üde színfolt (és most csak egy párat soroltam fel a film által felvonultatott fajokból). Ugyanakkor nem éreztem, hogy annyira karakteres lenne a látványvilág, hogy kiemelje a többi hasonló sci-fi közül (legalábbis emlékeim szerint a Jupiter felemelkedése is volt ilyen látványos). 

Azoknak, akik szeretik az easter eggeket a filmekben igazi csemege lesz a Valerian, számos utalás van ugyanis az Ötödik elemre és sok más filmre is. Laureline ügynök vulkáni kéztartása például feltűnt valakinek? Elsőre szerintem nem is lehet kiszúrni az összeset. 

Összességében tehát nem rossz film a Valerian és az ezer bolygó városa, talán ha nem Luc Besson csinálta volna, sokkal pozitívabb kritikákat kapott volna. A nagy elődhöz sajnos nem sikerült felérnie, de egyébként a buta hibák és a rettenetes casting mellett is látványos szórakoztató darab, amit tényleg jó szívvel tudok ajánlani családi mozizásra. Szóval én aranyosnak és szerethetőnek találtam, csak kár hogy hiányzott belőle az a bizonyos plusz, ami kultikussá tudná tenni. 

Értékelés 7/10

Filmajánló - Élet (Life)

2017 elején bemutattak egy sci-fi horrort is, ami Élet címen futott a mozikban. Nem írtam róla ajánlót, főképp azért mert nem nagyon tudtam mit leírni. Korrekt iparosmunka, két órára leköti az embert, ismert színészek vannak benne, de ezeken felül semmit extra. Nem lett korszakalkotó horrorfilm, ugyanakkor nem lett nézhetetlenül rossz sem, igazából pont annyira lett közepes, hogy nehéz dolga legyen az alkalmi bloggernek, ha írna róla valamit. 

A történet

A történet nem mondható túl eredetinek, szerencsére nem is látszott rajta az erőlködés, hogy az legyen, az alkotók sikeresen házasították össze az Alien filmeket a Gravitációval és lám el is készültek a forgatókönyvvel. A sztori a nemzetközi űrállomáson kezdődik, ahogy az asztronauták nagyon várnak egy Marsról érkező szondát. A szonda kőzeteket és egy azonosíthatatlan létformát szállít, amiről a kutatók úgy gondolják, hogy akár élőlény is lehet. Mivel a marsi élet felfedezése minimum egy Nobel díjat érhet, a tudóscsoport teljesen bezsong a szállítmány érkezésekor. A Marsról az űrállomásra szállított lénybe sikerül is életet lehelni: ez volt a kutatók nagy baklövése, ugyanis kiderül, hogy az apró marslakó nem kimondottan barátságos. 

Kritika

A legnagyobb gond ezzel a filmmel, hogy teljesen és tökéletesen kiszámítható, nincsenek benne nagy csavarok és váratlan fordulatok, az ember az elejétől a végéig pontosan tudja mire számítson. Az utolsó képsorokban alkalmaztak egyedül egy érdekes megoldást, ahol sokáig nem tudjuk, hogy melyik űrhajós menekül meg, de ezen kívül menetrendszerűen zajlanak az események. Ez persze egy B kategóriás film esetében számomra nem jelent kifejezetten nagy gondot, ilyen is kell néha. Az űrállomás atmoszférája, a sötétség és a szűk folyosók kellő szorongást idéznek elő a nézőben és a lény is félelmetes lett. Tényleg a klasszikus Alien-filmek hangulatát idézi a mozi és csak azért nem tud igazán paráztatós lenni, mert olyan a téma, amit már ezerszer láttunk.

A színészek munkájára sem lehet panaszkodni, a produkció megszerzett jópár ismertebb nevet, így láthatjuk Rebecca Fergussont, Jake Gyllenhaalt és Ryan Reynoldsot is. Utóbbi két férfi karakter szerepe viszont annyira jellegtelen lett, hogy sokszor, főleg ha szkafanderben voltak nem is tudtam megkülönböztetni egymástól a két figurát. Ez pedig megint régen rossz. A film ugyanis annyira elment a jumpscare-ek, a hosszan elnyújtott feszült jelenetek irányába, hogy nem maradt ideje a karakterépítésre. Pont ezért sztoikus nyugalommal szemléltem, ahogy a Calvin névre hallgató kis marslakó mészárolja az asztronautákat. Senkiért nem lehetett igazán izgulni, mert nem az írók nem adtak sem motivációt sem háttértörténetet a szereplőknek, lemészárolható biodíszletet építettek a marslakónak. Még a legjobban a japán tudósért aggódtam, akinek a Földön megszületett a kislánya és vissza akart jutni a családjához, ő pedig abszolút marginális karakter volt az egész filmben. 

A Calvin névre keresztelt űrlény lett a legjobb az egész filmben (gondolom neki szentelték a legnagyobb figyelmet a készítők). Noha olyan ikonikus szörnyeteg soha nem lesz, mint Ridley Scott xenomorphjai, a nyálkás kis pacából lett óriási űrrájától pont annyira rázza ki az embert a hideg, mint amennyire egy ilyen film esetében indokolt. Szerencsére nem spóroltak a művérrel és mivel 18-as karika alatt fut az alkotás, a kamera nem fordul el szemérmesen, ha valami csúnyaság zajlik éppen. 

Az Élet a maga kategóriájában egyébként kellemes szórakozás, már ha nem várunk tőle túl sokat. Ha odakint 40 fok van és az embernek még a strandra sincs kedve kimenni, akkor ez egy pont olyan film, amit a vasárnapi ebéd után bekapcsolható. Korszakalkotó sci-fi horror nem lett, de van egy olyan érzésem, hogy a készítőknek nem is ez volt a célja vele, így a maga egyszerűségében annyit mondok rá, hogy: korrekt.

Értékelés: 6/10 

Filmajánló - Majmok bolygója: Háború

A nagy nyaralás-szezonban megint elmaradtam egy kicsit a friss bejegyzések írásával, annyit minden történt ezen a nyáron is, hogy nem igazán blogoltam, holott lenne miről. Moziban a nyáron viszont eddig csak egyszer voltunk, igaz nem is volt olyan agyeldobós a választék. Ezért most, hogy ideszabadultam a klaviatúra elé, gondoltam elsőként a legfrissebb mozis élményem osztom meg: elmentünk megnézni a Majmok Bolygója új részét a Háborút. 

A történet:

Bevallom őszintén nem nagyon emlékeztem az előző rész eseményeire. Halványan rémlett mi történt benne, de annyira nem volt maradandó élmény, az első rész történéseire furcsa módon sokkal jobban emlékszem. Szerencsére a film elején gyorsan összefoglalták hol tartunk: az előző filmben az emberek és a majmok között vívott csata a katonaság figyelmét is felkeltette. Hiába nyerték a csatát azok a majmok, akik békésen eléldegélnének egymás mellett az emberekkel, a katonaság egyes csoportjai fenyegetésként tekintenek a főemlősökre. Különösen vérszomjas a hadseregnek az Ezredes (Woody Harrelson) által vezetett szakadár csoportja, mindent megtesznek annak érdekében, hogy felkutassák és megöljék a Cézárt a majmok vezérét. 

Mivel a történet összefoglalásában igyekeztem nem nagyon spoilerezni, most szólok, hogy a kritika ellenben erősen spoileres, ezért csak az olvasson tovább, aki bírja az ilyesmit. 

Kritika:

Az első meglepetés, hogy ahhoz képest, hogy a film alcíme "Háború" valójában szó sincs semmilyen háborúról. Az alcím alapján bennem volt egy kis félelem, hogy a trilógia zárórészéből valamilyen akció-látvány-orgiát csinálnak, de szerencsére ez nem következett be. A Majmok Bolygója lezáró része is ugyanolyan intelligens sci-fi, mint az elődei, ami amellett, hogy érdekes történetet mesél el, újra képes elgondolkodtatni a nézőt az emberi kegyetlenségről és a hadviselés morális kérdéseiről. Emellett azonban sajnos többször is úgy éreztem, hogy bizonyos pontokon leül a film és csigalassan halad csak előre, vagy az egyes fordulatok nagyon kiszámíthatóak. Szerencsére kevés volt az ilyen üresjárat, de a dráma mellett jól esett volna, ha egy kicsit valóban sci-fi és kalandfilm tudott volna maradni a Majmok Bolygója. Ebben a formában nekem az volt az érzésem, hogy tisztán háborús drámát nézek, hiába a majmok és a posztapokaliptikus világ. Nincs gondom a háborús drámákkal, sőt, szeretem a műfajt, de ha már valami sci-fi akcióként hirdeti magát szeretem, ha van benne sci-fi és akció. 

Ennél több rosszat viszont, ha akarnék, se tudnék írni a Háborúról, mert egyébként kiváló film lett, ráadásul végre nem egy olyan tipikus popcornmozi, ami csak arra jó, hogy a néző két órát hűsölhessen egy klimatizált vetítőteremben. Valószínűleg pont ezért nem is való mindenkinek: van tartalma és mélysége, mind a világgal mind a majmokkal történtek megérintik és elgondolkodtatják a nézőt. Kicsit skizofrén helyzet, hiszen az embert egyrészt megérinti Cézár tragédiája és megérti, hogy a családja lemészárlása után miért indít vendettát az Ezredes ellen. Ugyanakkor érthető az Ezres félelme az új járványtól, valamint a célja, hogy fenntartsa az emberi fajt bármilyen áron, noha rosszul választotta meg az eszközöket és hamis ellenségképet gyártott Cézár és csapata köré. 

Kicsit furcsa lehet, hogy egy ilyen film kapcsán színészi teljesítményről írok, hiszen a játékidő nagy részében CGI animált lényeket látunk a vásznon, de már a moziban is megállapítottam, hogy napjainkra igencsak eltávolodtunk a "klasszikus" számítógépes grafikától. Igaz, ugyan, hogy jelentős utómunka van minden egyes karakterben, az alapokat nagyszerű színészek adják, és közülük is kiemelkedik a Cézárt alakító Andy Serkis. Valahol láttam is egy werkvideót  a forgatásról és valami egészen lenyűgöző, ahogy felveszik ezeket a jeleneteket. Serkis pedig konkrétan csak a tekintetével el tudna adni egy egész filmet. 

Nem lehet szó nélkül elmenni az Ezredest alakító Woody Harrelson játéka mellett sem, hiszen ő adja azt a figurát, amelyik Cézár mellett a film egyik tartópillére. Az Ezredes karaktere kegyetlen és brutális, ugyanakkor korántsem céltalan, csak vallja, hogy az emberi faj fenntartásához erre van szükség. Ha nem sodorta volna az őrület határára a saját személyes tragédiája és a cselekedeteit nem kizárólag a majmok iránt érzett irracionális gyűlölet és bosszúvágy motiválja, akkor egészen más befejezése is lehetett volna a filmnek. 

Minden filmértékelésben ejtek pár szót a látványról is, hiszen ez olyan szempont, amely minden film alapját adja. Ha a történet és a látvány nem passzolnak, nincs hangulata a filmnek és csak végigszenvedi a nézői. Ugyanakkor nálam a látványt nem csak abban mérik, hogy hány órát öltek a grafikusok a számítógépes renderelésbe, sokat számítanak a ruhák, a kellékek és a környezet is. A Majmok Bolygója záró részében nincsenek epikus csatajelenetek és csillogó-villogó űrvárosok, a látvány szinte végig hideg, szürke és komor, amivel szerintem remekül lehetett illusztrálni, hogy mennyire szörnyű hely lett a világ az embereket kiirtó járvány kitörése óta. A látványvilágot végig a háború komorsága dominálja, az egyenruhák, fegyverek, helyszínek mind-mind tábori hangulatot közvetítenek. Ami miatt mégis emlékezetes marad a film látványvilága az a címszereplő majmok miatt van. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki ódákat zengett arról, hogy milyen élethűre sikerültek a filmben játszó gorillák, orángutánok és csimpánzok. Mostantól ezen a filmen kellene tanítani, hogy mire való a CGI. Én azonnal adnám neki a látványért járó Oscart. 

Az előzménytrilógia pedig nem feledkezett meg az elődjéről sem, hiszen a szemfülesek számtalan utalást felfedezhetnek a filmben (Cézár kisebbik fiát például Corneliusnak hívják). 

Kisebb hibái ellenére a Majmok Bolygója olyan film, ami üde színfoltja lett az hollywoodi álomgyárnak, végre kaptunk egy olyan alkotást, ami nem tekinti agyatlan zombiknak a saját nézőit és amellett, hogy populáris, mer mélyebb tartalmat és mondanivalót közvetíteni. 

Értékelés: 9/10 

Könyvajánló - J.R.R. Tolkien: A szilmarilok

Nem könnyű olvasmányon vagyok túl: Húsvét környékén kezdtem és mostanra sikerült befejeznem A szilmarilok című Tolkien könyvet. A szöveg nehézsége mellett persze az időhiány is közrejátszott abban, hogy ennyire lassan sikerült a végére érnem a regénynek, viszont így legalább tudtam ízlelgetni ezt a csodás mesét. 

Tolkien prózájával megéri "megküzdeni" hiszen mind történetmesélésében, mind nyelvezetében maradandó élményt ad, arról nem is beszélve, hogy olyan csodálatos világot és mitológiát épít fel, amiben szívesen merül el az ember. Nem véletlen, hogy a filmipar is újra meg újra rátalál a Tolkieni történetekre. 

A könyvnek nem igazán van egybefüggő cselekménye én inkább hívnám novellafüzérnek, amelyben az egyes íráscsoportok Középfölde egyes korszakairól szólnak. Az első két könyv a világ teremtéséről, a tündék, az emberek és törpök megjelenéséről, valamint a szilmariloknak a megalkotásáról és hányattatott sorsáról szól. A harmadik kötet az emberek és Númenor felemelkedéséről és bukásáról, Sauron megjelenéséről szól. A Gyűrűk Ura eseményeit a könyv igencsak érintőlegesen meséli el, ezért senkinek nem kell attól tartania, aki még nem olvasta az Egy Gyűrű meséjét, hogy minden poént lelőnek (noha aki ódzkodik a spoilerektől inkább a Gyűrűk Urával kezdjen). 

A mesék meglehetősen változatos műfajokban íródtak, hiszen találunk közöttük szerelmes történetet (Beren és Lúthien), de tragédiát (Túrin és Nienor) eredetmondát és csataleírást is. 

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mitől tartja mindenki olyan nehéz olvasmánynak, amikor lényegében csak mese? Számomra nem a nyelvezete miatt volt nehéz olvasni, noha a tolkieni mese meglehetősen szépirodalmi jellegű, bonyolult és mély értelmű, már-már a tökéletességig árnyalt motívumrendszerrel. A nehézséget számomra a rengeteg helyszín és név megjegyzése jelentette, amivel szintén nem fukarkodott az író. Bevallom nagyon sokszor lapoztam fel a kötet hátuljában található térképet és családfákat. A rengeteg karakter mellett az is nehézséget okoz, hogy sokaknak van egyszerre tünde és törp vagy ember neve, illetve az egyes korokban, illetve eseményekkel összhangban a nevek változnak, így számomra többször kihívást jelentett az események követése. 

Nehézsége ellenére viszont én mindenkit bátorítanék arra, hogy vágjon bele ebbe a könyvbe, hiszen ha egyszer beszippantja az ember, akkor igazán maradandó élményt nyújt. A Tolkien által teremtett rendkívül komplex világ olyan rendszerben működik, amely akár egy történész munkájaként is megállná a helyét, mégis minden ízében áthatja a varázslat. A mese köntösébe bújtatva pedig valójában megjelenik a jó és a gonosz harca, azok az értékek, amelyek segítenek eligazodni a mindennapok útvesztőjében, legyen az család, szerelem vallás. Ugyanakkor egy igazi meséhez méltóan a gonosz (és velejárói a kapzsiság, hazugság, nagyravágyás) mindig elnyeri méltó büntetését. Pont az ilyen Tolkien-féle történetekre mondják azt, hogy lelkük van, hiszen ez a világ a szerző halála után is eleven él és létezik az olvasók képzeletében. 

Sajnos a történetek összefűzése és az egyes részek kapcsolódása közben több helyen lehet érezni, hogy a mester nem végleges formában hagyta hátra (és talán nem is egy kötetben gondolta megjelentetni), mert néhol nem tűnt következetesnek a részek kapcsolódása, lyukakat és aránytalanságokat éreztem benne. (Például ahhoz képest, hogy milyen fontos szerepe van Sauronnak a későbbiekben, nagyon kevés rész foglalkozik a felemelkedésével és bukásával.) Ugyanakkor a töredékek alapján az író fia Christopher Tolkien még ma is jelentet meg posztumusz köteteket, amiért nem lehetünk elég hálásak neki. 

Értékelés 8/10