Sorozatajánló - The Mist

2017. november 03. - Miumiu

Úgy látszik idén minden Stephen Kingről szól: a moziban már két könyvadaptációt is láthattunk, közben pedig a Netflix is ontja magából a King feldolgozásokat, hiszen náluk debütált a Gerald's Game és a Köd című sorozat is. A ködből 2003-ban már készült egy egészestés film, ami érdekes, de számomra viszonylag könnyen felejthető alkotás volt. Mivel King "A Köd" című írása még csak nem is "rendes" regény, hanem inkább egy hosszabb novella, nem igazán volt benne elég alapanyag egy filmhez. Ezért is csodálkoztam hogy a sok-sok regény közül miért pont ebből készült sorozat. Természetesen ahogy nekiálltam megnézni az epizódokat láttam, hogy valóban eléggé fel kellett duzzasztani az alapsztorit ahhoz, hogy valami élvezhetőt ki lehessen hozni belőle. Sajnos a végeredmény még a hozzátoldások ellenére is bőven hagy kívánnivalót maga után, nálam ezzel a sorozattal a Netflix most nem talált be.

A történet

A keretet a novellából már jól ismert történet  adja: egy amerikai kisvárosra furcsa, természetellenes köd ereszkedik, amelynek a forrása minden jel szerint a közeli katonai bázis. A köd nemcsak nyomasztó és félelmetes, hanem olyan lényeknek a rejtekhelye, amelyek gyilkolnak, ha ember közelébe kerülnek. Míg a novellában egy boltban ragadt túlélőcsoport megpróbáltatásait követhettük nyomon, a sorozatban három szálon fut a cselekmény: vannak túlélők egy plázában, egy templomban és van egy csapat, amelynek a tagjai több helyen is megfordulnak. Ez a sorozat valóban csak nyomokban tartalmaz Stephen Kinget, jelentős része már más fantáziájának a szüleménye. A ködben történtekkel párhuzamosan megismerhetjük a szereplők múltját is, ami segít eligazodni a néhol meglehetősen szövevényes viszonyok között.

A kritika rész már spoileres!

Kritika
A fókusz ebben a sorozatban nem a lényeken, a ködön és a rejtély megoldásán van, sokkal inkább az emberi kapcsolatokon és annak ábrázolásán, hogy hogyan viselkednek az emberek, ha kényszerből vannak összezárva, akár ismerősökkel akár idegenekkel. A sorozat készítői szerint meglehetősen rettenetesen, hiszen a bezártság és a veszély mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. Az emberek közötti ellentétek kiéleződnek a konfliktusok a kapcsolatokban erősödnek. Mivel kisvárosban játszódik a cselekmény a szereplők nem idegenek egymásnak és úgy tűnik mindenki tud mindenkinek a viselt dolgairól, véleményüket pedig a legtöbben nem is rejtik véka alá. A kisvárosban az emberi rosszindulat és az előítéletesség szinte végtelen, akad vallási fanatikus, homofób, és végtelenül prűd ősanya. Ezt mondjuk nem kimondottan tartottam reálisnak, mert rendben hogy vidéki Amerika, de komolyan egy darab normális ember sem lelhető fel az amcsi kisvárosokban? 


Szerintem sajnos túl sok szereplőt igyekezett megmozgatni ez az évad, ezért sok mindenre nem jutott idő, annak ellenére, hogy több karakter is megérdemelte volna, hogy az írók mélyebben ábrázolják és esetleg jobban kibontsák a történetét. Nem elég, hogy a jelenben három szálon fut a cselekmény, még az egyes szereplők múltját bemutató flashbackekkel is teletűzdelték a részeket, ezekkel pedig sikerült nagyon kuszává tenni az évadot. A rengeteg szereplő között viszont alig akadt olyan akivel tényleg őszintén lehetne szimpatizálni, még kevesebb akinek valóban érdekelt a története. A főszereplő pasi például rögtön egy rettenetes balfék, aki annak ellenére is imádattal tekint a feleségére, hogy az a kisváros legkönnyűvérűbb nője és többször bizonyítottan megcsalta. A lányát Alexet akár sajnálni is lehetne, hiszen még az évad elején leitatják és megerőszakolják egy házibuliban, de engem inkább irritált, mert a nagy traumát követően nagyjából kimerült a szerepe annyiban, hogy bánatosan nézett maga elé és összehúzott kardigánban keresztbe font karokkal rótta a pláza folyosóit, néha eleresztve egy-egy szomorú sóhajt vagy halk félmondatot. Kifejezetten idegesített az homokos emos kölyök karaktere is. A sorozat végig azt sulykolta, hogy ezt a szereplőt aztán tényleg sajnálni kell, mert erőszakos az apja, a városban senki nem érti meg a másságát, sőt még az iskolában is zaklatják, számomra tehát borítékolható volt, hogy valami nem stimmel vele. S valóban, miután jól megsajnáltatták az összes nézővel kiderült, hogy valójában egy elmebeteg pszichopata, és természetesen az összes vele kapcsolatos előítélet igaz. Egyedül a vallási fanatikus idős hölgy volt üdítő színfolt a sorozatban, akinek az agyára mentek a köd lényei és kikiáltotta magát messiásnak a ködben élő lényeket pedig a anyatermészetet reprezentáló molyisten harcosainak, akik azért jöttek, hogy jól megbüntessék a kisváros bűnös lakóit. 


A katona, a drogos csaj, a focicsapat kapitánya, az áruház igazgatója, a rendőr, a pap, a ministráns sajnos egytől-egyik érdektelen karakterek voltak. Mivel az évad végére a nagy részük meghal, látszik, hogy sajnos csak azt a funkciót töltötték be, hogy legyenek szereplők, akiket jól ki lehet nyírni. Az egysíkú karakterábrázoláson sajnos a színészek játéka sem segít sokat, hiszen a legtöbben kifejezetten unottnak tűnnek, annak ellenére, hogy elméletben épp életük legnagyobb traumáját élik át és a túlélésért küzdenek. 

Sajnos a látvány sem az igazi. Valószínűleg nem volt túl nagy a költségvetés, de még ahhoz képest is ritka igénytelen lett például a köd ábrázolása. Pedig gondolná az ember, hogy a zárt terekkel és az állandó köddel rengeteget meg lehet spórolni a grafikán, így egy kis költségvetésű alkotásnak sem lehet gondja, de esküszöm, hogy a 2007-es film sokkal hitelesebb ködöt produkált, mint ez a sorozat, amiben mintha füstgépből nyomattak volna be egy adag tejfehér masszát a stúdióba. 

Ha valaki hatalmas King-rajongó, vagy éppen rengeteg ideje van az nézze meg nyugodtan, én sajnálom azt a 7 órát, amit erre áldoztam az életemből. 

Értékelés: 4/10

10 videójáték Halloweenre és az őszi szünetre

Igaz az idei Halloween már eltelt, de a borongós, hűvös novemberi idő remek alkalmat kínál arra, hogy a kanapén bekuckózva filmezzünk, olvassunk vagy esetleg játsszunk. Ha már a Halloween-Mindenszentek-Halottak napja háromszögben sok minden a horroról, a rettegésről és a szörnyekről szól, összegyűjtöttem öt olyan játékot, amelyeknél garantált, hogy senki nem a hidegtől fog borzongani. Természetesen a lista most is tökéletesen szubjektív és nyugodtan ki lehet egészíteni további címekkel. 

1. Bloodborne

A FromSoftware csapata által fejlesztett viktoriánus horrorjáték dögnehéz, viszont a játék látványvilága és hangulata mindenért kárpótol. A történet egy Yharnam nevű régóta elhagyatottan álló ősi városban játszódik, melybe egy átok miatt halálos a belépés. Karakterünk azonban dacolva a veszélyekkel beveti magát a városba, hogy a szörnyűségeken átküzdve magát megtaláljon egy gyógyszert, ami a város falai között van elrejtve.  A játék nem csak vizuálisan erős, én nagyon szeretem hallgatni a zenéjét is. Hátránya, hogy sajnos csak egyetlen platformra jelent meg: Playstationre.

2. The Cave

Az előző címnél kicsit könnyedebb, PC-n elérhető játék a The Cave, ami arról szól, hogy a  kiválasztott szereplőket egy barlangon kell átjuttatni. Maga a játék egyébként 7 kalandor történeteit mutatja be, egy játékmenetben csak 3 szereplőt választhatunk, de érdemes mindenkivel végigvinni a játékot, hiszen a barlang egyes részei a karakterek sötét múltját mutatják be. A játék, amellett, hogy vizuálisan nagyon egyedi, kifejezetten vicces is, ha valaki imádja a sötét és kifejezetten szarkasztikus humort, az nem fog csalódni a The Cave-ben. 

3. The Vanishing of Ethan Carter

A Vanishing of Ethan Carter egy misztikus kalandjáték, ami engem a látványvilága mellett a regénybe illő cselekményével nyűgözött le. A játék teljesen történet orientált, vagyis azon van a hangsúly, hogy főhősünk az okkult detektív kiderítse mi történt a címszereplő Ethan nevű kisfiúval. Eleinte szkeptikusan álltam hozzá az egészhez, hiszen első blikkre nem tűnik túl izgalmasnak egy olyan játék, amiben nemhogy harcolni nem kell, még csak más karakterekkel sem találkozik a játékos által irányított főhős. Az atmoszféra és a fejtörők azonban teljes mértékben berántottak. A jó hír, hogy elérhető Playstationre és PC-re is. 

4. Alice: Madness Returns

Egy régebbi játék, viszont az egyik nagy kedvencem az Alice: Madness Returns. Mindig szerettem az Alíz történetét, ez a játék azonban egy annyira sötét Csodaországot mutat, be hogy a játékos néha azt hiszi, hogy Silent Hillben van. Alízt ebben a történetben elmegyógyintézetbe zárják, de Csodaországban is gyakorlatilag pszichopaták tömkelege veszi körbe. A grafikán ugyan már erősen meglátszik, hogy nem mai darab, a steampunkba hajló hangulat viszont mindenért kárpótolnak. 

5. Resident Evil VII.

Azt hiszen a Resident Evil szériát senkinek nem kell komolyabban bemutatni, hiszen a játékokon felül filmsorozat is készült belőle Milla Jovovich főszereplésével. A filmek persze egyáltalán nem adják vissza a játékoknak sem a történetét sem a hangulatát, viszont arra legalább jók voltak, hogy ha emlegetem a Resi-t akkor mindenki tudja, hogy zombihordákra kell gondolni. A játékok minősége is meglehetősen hullámzó volt a VII. résszel azonban ismét egy kiváló darabot tettek le az asztalra az alkotók. Karakterünkkel ebben a részben egy nagyon beteg házból kell kiszabadulnunk, lehetőség szerint élve. Az agyatlan hentelés helyett ebben a részben nagyobb szerepet kapott a felfedezés is, amit én imádtam.

6. The Evil Within 2

Ez a játék egy kicsit kakukktojás a listámon, mert úgy vettem fel, hogy még egy percet sem játszottam vele. Az Evil Within második felvonása ugyanis annyira friss, hogy még nem vettem meg. Az előzetesek és az első rész alapján azonban a parafaktor az egekben lesz. A második részben ismét Catellanos detektív bőrébe bújhatunk, aki visszahozhatja a tragikus balesetben elhunyt kislányát az élők sorába, ehhez azonban szembe kell néznie a legsötétebb félelmeivel.

7. Outlast II.

Idén megjelent az Outlast második része is, ami egy rémálomszerű utazásra invitálja a játékost az arizonai sivatagba. Ez a játék azért is annyira félelmetes, mert nincsenek benne fegyverek, így a játékosnak még egy minimális biztonságérzete sem lehet, hiszen nem tudja megvédeni magát. Egyetlen eszközünk egy éjjellátó funkcióval bíró kamera, bár játék közben néha azt kívánjuk majd, hogy bár ne láttuk volna, ami előttünk zajlik. 

8. Friday the 13th: the game

Élénken él bennem annak az emléke, amikor iskolás voltam és a szüleim kettesben utaztak el Húsvétkor nyaralni. Ilyenkor áthívtam a barátnőimet pizsamapartizni és horrorfilmet nézni. Felnőtt fejjel visszagondolva a horrorfilmet 90%-a rettenetesen gagyi volt, mi azonban alig mertünk elaludni egy-egy olyan alkotás után, mint mondjuk a Péntek 13. Bennem a Péntek 13-ból készített játék nosztalgiát ébresztett, ezért adtam neki egy esélyt. A játékmenet különlegessége, hogy mindenképpen többjátékos (muliplayer) játékról van szó, ahol a játékosok egyik részét a túlélők csoportja teszi ki a másik részét pedig a gyilkosok. Minden körben egy gyilkos van, a túlélőknek előle kell elbújni és megmenekülni, de akár a csapat úgy is dönthet hogy szembeszáll a gyilkossal és legyőzi. 

9. Little Nightmares

A Little Nightmares című játékban elsősorban a végtelenül szürreális képi világ fogott meg. A játékban gyerekkori félelmek elevenednek meg, nagyon kifacsart és sötét formában.

10. Alan Wake

Az Alan Wake szintén egy régebbi játék, de annyira jól sikerült, hogy már többször játszottam újra. A történet egy Bright Falls nevű csendes kis faluban játszódik, ahova a címszereplő az eltűnt felesége után kutatva érkezik. Ez a játék is inkább történet-orientált, a készítők okosan adagolják az eseményeket a csavarok pedig tényleg megdöbbentőek.

A listát nyilván jobbnál-jobb misztikus és vagy horrorisztikus játékokkal lehetne bővíteni, rengeteg olyat is hozzá lehetne írni, amik ismertebbek, mint az általam összegyűjtöttek. Az olyanokat mint az Amnesia, vagy éppen a Silent Hill azért nem tettem a listára, mert nagyjából minden olyan összeállításban szerepelnek, ami horrorjátékokról szól, ismételni pedig nem akartam.

Sorozatajánló - Star Trek Discovery

Ezen a héten startolt a CBS All Access-en és a Netflixen a Star Trek franchise legújabb sorozata, amely a Discovery alcímet viseli. Mivel már-már őskövületnek számító trekkie vagyok (még általános iskolás koromban kezdtem a rajongást, amikor itthon a TV3 nevű csatorna adta az eredeti szériát), nem volt kérdés, hogy amint hazaérek a munkahelyemről huppanok a kanapéra és elkezdem nézni a felkerült epizódokat. 

Mindig tele van várakozással az ember, ha egy ikonikus sorozat új darabjával találkozik, hiszen akaratlanul is nosztalgiával gondol azokra az időkre, amikor a kedvenc szériájának epizódjait nézte és pont azt az életérzést szeretné visszakapni az új részek megtekintésekor. Nos, a Discovery az első két rész alapján az univerzumon kívül nem sok közös tulajdonságon osztozik a franchise többi darabjával, sokkal látványosabb, pörgősebb és komorabb mint elődei, míg a diplomáciának és a felfedezésnek a felütésben csak szőr mentén jutott hely. Ugyanakkor végig éreztem, hogy a készítők őszinte tisztelettel nyúltak a sorozathoz és amellett, hogy igyekeznek kielégíteni a fiatalabb nézők igényeit is, kívülről-belülről ismerik az univerzumot és sokszor kacsintanak ki a rajongók felé. (Bryan Fuller neve mondjuk garancia volt erre.) Én a Netflixen néztem, ahova a szolgáltató simán feltolta az első két részt klingon felirattal is. 

Az ajánlóm spoliereket tartalmaz, ezért a továbbolvasásnál csak óvatosan.

untitled-5.jpg

A történet

A történet az Entresprise és a TOS között játszódik, elvileg pontosan 10 évvel Kirk kapitány és az Enterprise kalandjai előtt. Aki nézte annak idején a Star Trek eredeti szériáját, annak nem kell bemutatni a föderáció és a Klingon Birodalom közötti feszült viszonyt. A TOS-ban ez a kapcsolat nem igazán ábrázolt nyílt konfliktusokat, Gene Roddenberryék ugyanis a hidegháború analógiájára írták meg a történetszálat. Annak ellenére, hogy a TOS-ban tényleges harcokat nem láthatunk, az elejtett utalásokból tudjuk, hogy a kialakult helyzethez vezető út meglehetősen véres volt. A Discovery-ben ezzel szemben épp a kialakulóban lévő föderáció-klingon konflikus közepében találjuk magunkat. Számomra nagy meglepetés volt, hogy a nyitányban még nem a címszereplő Discovery-t, hanem egy másik hajót ismerhetünk meg. A Shenzhou és legénysége a föderációs űr szélén lévő állomásnál javítanak ki egy hibás relét, aminek a megrongálódásáról kiderül, hogy nem a véletlen műve, hanem valaki szándékosan tette tönkre. A kapitány engedélyével elkezdenek kutakodni és belefutnak a teljes klingon armadába. Viszonylag hamar kiderül, hogy a klingonok nem piknikezni érkeztek, és a viszonylag hamar befutó erősítés ellenére hatalmas károkat okoznak a csillagflottának. 

untitled-4.jpg

Kritika

Az eddig olvasott kritikákból azt szűrtem le, hogy nagyon vegyes lett a Discovery fogadtatása. Sajnos nem vagyok annyira elvakult rajongó, hogy ne lássam meg a hibákat az első két részben, viszont számomra eddig inkább pozitív élményt nyújtott a Discovery.

Pozitív, mert a csillagflotta pacifista hozzáállása az, ami miatt a klingonokkal vívott csatában alulmaradnak, ez pedig teljesen egybevág a franchise szellemiségével. A föderáció majdnem minden tagja - Burnham elsőtiszt kivételével - a békés megoldást helyezte előtérbe és tárgyalást kezdeményezett a klingon féllel, nem a torpedók élesítésével kezdték a bemutatkozást. Elhangzik egyébként az is, hogy a legénység felfedezőkből és nem katonákból áll, ami szájbarágós ugyan, de örülök, hogy már az elején tisztázták mire számíthatunk.

Pozitív az is, hogy a régebbi Star Trek sorozatokhoz hasonlóan a Discovery nyitó részében is fel lehetett fedezni egy morális dilemmát, amire a történetet felépítették. A napjainkban több okból is nagyon aktuális előítéletesség témáját vették elő a készítők, nevezetesen "lőjük-e le a klingonokat, akiket elkönyveltünk erőszakos, hódító fajnak?" Sajnos egyik félnek sincs ideje kibontani az álláspontját, a kapitány ugyanis rövidre zárja a moralizálást azzal, hogy kijátssza a parancsnok lapot (vagyis az lesz, amit ő akar). Megjegyzem ez nem túl diplomatikus megoldás, egy bölcs vezetőtőtől. Sajnos míg a korábbi sorozatokban inkább pozitív lett a végkicsengés, a Discovery első része a pesszimista utat választotta, hiszen az előítélet beigazolódott és a klingonok megtámadták a föderáció flottáját. Az én lelkemnek valahogy jobban esett a korábbi sorozatok naiv idealizmusa, de abszolút el tudom fogadni, ha a Discovery valamivel komolyabb szeretne lenni elődeinél és ennek megfelelően építkezik.

Amúgy ha nagyon belemagyarázós szeretnék lenni a klingon faj ellenségessége a föderáció "globalizációs" törekvése ellen akár az amerikai - közel-keleti konfliktusoknak a sci-fi változata is lehet. Úgy látszik szegény klingonok cselekedeteibe 1966 óta bele lehet magyarázni valamilyen aktuálpolitikai vonalat...

Pozitív, hogy az eddig felvonultatott szereplőket sikerült úgy megírni, hogy kíváncsi vagyok arra mi történik majd velük a következő részben. A Star Trek mindig is erős volt karakterépítésben és a Discovery is mutatott pár olyan szereplőt, akiket könnyen meg tudok kedveli / utálni a jövőben. A sorozat központi karaktere Michael Burnham elsőtiszt, akinek már az első két rész alapján is igen érdekes múltja van: emberként ő volt a Vulkáni Tudományos Akadémia első diákja, ezért folyamatosan vívódik amiatt, hogy az emberi érzelmei és a vulkániaktól hozott hideg logikája teljesen mást diktálnak neki. Külön pluszpont, hogy Burnham mentora egy Sarek nevű vulkáni, aki leginkább arról híres, hogy Spock apja. A Michelle Yeoh által játszott Georgiou kapitányt el tudtam volna képzelni amolyan második Janewaynek és nagyon sajnálom, hogy csak vendégszereplőnek ugrott be. Remélem azért visszaemlékezések formájában még viszontlátjuk a sorozatban. (Megj.: a kapitány egyébként Picard mintájára Egyesnek szólította az elsőtisztjét.) Nem titok, hogy különösen szeretem az olyan filmeket, sorozatokat, amik erős női karaktereket vonultatnak fel, így Burnhamet a forrófejűsége ellenére is megkedveltem. Néha mondjuk voltak a karakternek olyan pillanatai, hogy még én is fejbe vágtam volna és nem is értem, hogy a vulkáni mentor hogy bírta  évekig épp idegrendszerrel. 

Nekem tetszett a látványvilág is és nem csak azért, mert látszott, hogy jó sok pénzt lapátoltak a projektbe. A föderáció hajói, fegyverei és egyenruhái még inkább az Enterprise érára jellemzőek és nekem ez valahogy szimpatikusabb volt, mint a TOS tarka legénysége. A klingonok ábrázolása inkább a J.J. Abrams-féle vonalat követi, ugyanakkor számomra így sokkal "hihetőbb" a faj, mint puszta redős homlokú emberek gyülekezeteként. Ami viszont nem tetszett az a klingon hajó belseje. A klingonok harcos nép, valahogy nem tudom elképzelni, hogy abban élik ki művészi hajlamaikat, hogy szecessziós indaminták aranyozásával pepecselnek a hídon. Hozzájuk sokkal jobban passzolt a korábbi szürke-fekete, vikinges stílust tükröző minimalista design, mint ez a giccsparádé.

untitled-1.jpg

Az eddigiek alapján én várom a folytatást. Nem csak azért mert kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik Burnhammel, akinek a csillagflottás karrierjét úgy tűnik derékba törte a parancsmegtagadás, hanem azért is, mert kíváncsi vagyok a háborúra a klingonokkal és érdekel, hogy hogyan változtatja meg a föderáció értékrendjét egy ilyen ellenséges viszony. Továbbá nagyon várom Jason Isaacs-et a kapitányi székben.

Ja igen, ismét vagy egy remek tudományos tisztünk, Saru, aki bemutatkozása alapján vélhetően a világ legpesszimistább fajához tartozik, viszont a vészmadárkodása roppant szórakoztató.

Értékelés 7/10

 

Horror Hétfő - AZ

"AZ" az egyik legelső könyv volt, amit Stephen Kingtől olvastam, és bevallom, hogy igen nagy szerepet játszott abban, hogy a rajongója lettem az író munkásságának. A vérszomjas bohócról készült filmnek (illetve minisorozatnak), már nem voltam akkora rajongója, hiszen nem adta vissza a regény hangulatát, ráadásul még finomítottak is a durvább eseményeken, így bennem inkább olyan benyomást keltett, hogy családi filmet nézek és nem valami kemény horrort. 

Nagyon örültem, amikor hallottam a hírt, hogy Hollywood ismét vászonra viszi a Derry-t rettegésben tartó gonosz történetét, és a lelkesedésem tovább nőtt, amikor az előzetesekből már az is látszott, hogy az alkotók nem fognak finomkodni. Kicsit aggódtam viszont amiatt, hogy a Stephen King könyvek megfilmesítésein mostanában mintha egyfajta átok ülne, hiába kiváló az alapanyag, az elkészült filmekből valami hiányzik. Lásd: az idén debütált Setét Torony is elég nagy mozis bukás lett. Viszont azt is megfigyeltem, hogy ha egy King-könyvhöz jól nyúlnak hozzá, akkor a végeredmény zseniális: a Halálsoron, A remény rabjai és  A ragyogás mind jó példái ennek. Számomra az "AZ" mindenképp ez utóbbi csoportba tartozik, így ki merem jelenteni, hogy megtört a King-adaptációkat sújtó átok (legalábbis ennél a filmnél). Az "AZ" egy intelligens, jól átgondolt szépen felépített mozi, amit a horrorrajongóknak őszintén ajánlani tudok. 

A történet

Egy Derry nevű kisvárosban valami nem stimmel: sorra tűnnek el a gyerekek, akiknek még a holtteste sem kerül elő soha. Egy csapat gyerek azonban tudja, hogy a város alatt a csatornában, egy szörnyű gonosz rejtőzik, amely időnként felébred, gyerekeket eszik és szörnyű tragédiát okoz a városban. A gyerekek megfogadják, hogy leszámolnak a városukat rettegésben tartó Pennywise bohóccal. 

Kritika

Annyi jót szeretnék írni erről a filmről, hogy nem is tudom melyikkel kezdjem az írásomat. Azért is vagyok nehéz helyzetben, mert nem egy tipikus ijesztgetős horrorfilmről beszélünk, hanem egy elég komplex és sokrétegű alkotásról, melyben sok mindennek, még a helyszínnek is nagy jelentősége van. Kezdem talán a várossal, amelyben a történet játszódik: Derry egy teljesen átlagos amerikai kisváros lenne, ha a csatornákban nem lakna egy eredendően gonosz lény. Derry történelmének nagy jelentősége van a filmben, hiszen a kutatás során a gyerekek rájönnek, hogy Pennywise már valódi őslakos, aki a város megalapításánál is jelen volt. A lénynek folyamatos befolyása van a városra és ennek az időnkénti eltűnések, tragédiák mellett egy sokkal finomabb jele is van: Pennywise az emberi természetet is megrontja. Ez az, amit számomra rendkívül nyomasztó atmoszférát kölcsönzött az egész helynek. Elég ha csak arra figyelünk, hogy mennyire közömbösek az emberek: amikor Bent nem sok híján megkéselik a hídon az arra járó pár simán továbbhajt. De mérgező szülőkből is találunk éppen eleget: Bev-et molesztálja a saját apja, Eddie-t a saját anyja betegíti meg, Bill szülei ahelyett, hogy beszélgetnének a fiukkal a szőnyeg alá söprik a problémákat, de még a srácokat rettegésben tartó kamasz fiúnak Henrynek is erőszakos és agresszív az apja. Igazából a film alcíme is lehetne hogy "AZ - avagy hogyan legyünk rossz szülők?" Ezzel pedig elérkeztünk a film igazi erősségéhez, a karakterekhez. Derry ügyeletes lúzer kissrácai (és lánya) egytől egyig olyan szereplők, akiknek érdekes a háttere és akikért tudunk izgulni, még akkor is, ha a könyvből már tudjuk mi fog velük történni.

A gyerekek családi háttere és azok a traumák, amelyeket már ilyen fiatal korban átéltek sokkal jobban nyomasztják a nézőt, mint Pennywise ámokfutása. A rendező   remekül ráérzett arra, hogy a nézők félelemmércéjét egy csúnya bohóc már valószínűleg nem akasztja ki, ellenben sokkal mélyebb nyomot hagynak az olyan történések, amelyek akár a való életben is megtörténhetnek (és sok gyerekkel sajnos meg is történnek). A családi hátterek mellett az iskolás gyerekek környezete is nyomasztó, hiszen mint a lányok, mint a fiúk esetében mindennaposak az iskolai verbális és sok esetben fizikai bántalmazások, amit manapság "bullying" néven szokás emlegetni. A gyerekek világa sokkal kegyetlenebb tud lenni, mint a felnőttek világa. A vesztesek csoportjában ennek ellenére is szerethető, kedves karakterek vannak, nekem ráadásul külön tetszett, hogy nem idealizált tipikusan "cuki" gyerekszereplőket kapunk, hanem ízig-vérig igazi serdülőket, akik bizony szeretetteljesen, de keményen osztják egymást és néha úgy káromkodnak, hogy azt egy kocsis is megirigyelné.

Mivel a szereplők többsége gyerekszínész és most kezdi a pályáját, nagyon ismert nevekkel nem találkozunk a filmben, Finn Wolfhard viszont a Stranger Thingsből sokaknak ismerős lehet. A gyerekek - már amennyire meg tudom ítélni - jól hozzák a figuráikat és szimpatikus, szerethető csapatot alkotnak a vásznon. Pennywise ezúttal Bill Skarsgård alakításában jelenik meg, bár az ő esetében a színészi játékhoz sokat hozzátesz a kosztüm, a kamerakezelés és az effektek.

Még vígjátékon is régen nevettem ennyit, mint ezen a filmen, amiért hatalmas pluszpont jár a készítőknek. Azt vallom, hogy a humortól nem szabad megijedni, még egy horrorfilm esetében sem, hiszen remekül oldja a feszültséget és jól ki lehet vele egyensúlyozni a félelmetes jeleneteket. A nézőnek szüksége van arra, hogy néha felengedjen, hiszen utána a folyamatos feszültségkeltéssel ismét vissza lehet rántani a rettegésbe, ez a módszer pedig szerintem sokkal hatásosabb, mint folyamatosan a nyomasztó hangulatot erőltetni. A poénokat egyedül a film vége felé sikerült egy kicsit túltolni, ahol néha már úgy éreztem, hogy komolytalan és erőltetett a drámai jelenetek élét teljesen elvenni egy-egy humorbombával. 

A film egyetlen gyengébb pontja számomra a horror-vonal lett, Pennywise egyenként megpróbálja becserkészni a gyerekeket és ehhez a legalapvetőbb félelmeiket használja fel. A gyermeki félelmek jó alapanyagai bármelyik horrornak, itt is megjelenik a sötét pince, a félelmetes kép a falon (amivel együtt tudtam érezni, gyerekkoromban marhára féltem egy faragott maszktól a nagyszüleimnél), a múmia, de sajnos túlságosan kiszámíthatóan érkeznek ahhoz, hogy igazán parázni lehessen tőlük. A lassú zene és a jumpscare-ek korszaka már lejárt, lassan a rendezők kitalálhatnának valami kreatívabbat. (Vagy csak az én ingerküszöböm került nagyon magasra. Ez is előfordulhat.)

A látványvilág is teljesen jól átgondolt, és bár nem láttam még amerikai kisvárost, a képsorok alapján el tudom képzelni, hogy ilyen lehetett a nyolcvanas évek vidéki amerikája. A gyerekek pólói, játékai, a játékteremben a gépek és még a mozi is mind-mind azt a retró-vonalat erősítik, amiről tudjuk, hogy a Stranger Things óta reneszánszát éli. Pennywise pedig végre tényleg úgy néz ki, hogy ha gyerekként meglátnám, hazáig rohannék és bebújnék az ágy alá. 

A horror műfajban rég nem láttam ennyire jól eltalált filmet és számomra külön öröm, hogy a remek atmoszféra és a para-bohóc mellett jóval komolyabb és elgondolkodtatóbb témákba is bele akart és tudott is nyúlni a rendező. Az olyan apróságok, mint a város történetének, a szereplők családi hátterének, az iskolai csoportdinamikának a remek ábrázolása számomra mind-mind olyan dolgok voltak, amik magasan kiemelik ezt a művet az átlagos tucathorrorok köréből. Számomra eddig ez az idei ősz legjobb filmélménye és a legjobb horror, amit idén láttam. 

Értékelés 9/10

Horror Hétfő - Annabelle 2

Amikor elkezdtem írni a blogomat, az első horrorfilmes ajánlómban pont az Annabelle című filmről írtam, enyhén szólva nem túl kedvező kritikát. Szerintem 4-es pontszámnál még soha nem adtam rosszabbat, ez a tény pedig tökéletesen illusztrálja, hogy mennyire rossznak találtam az Annabelle-t. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért mentem el megnézni a horror-baba teremtéséről szóló előzményfilmet, ha ennyire lehúztam az alapfilmet. Nos, a válasz nem túl drámai: nyertem egy páros mozijegyet, ajándék lónak pedig ne nézzük a fogát.

Meglepő módon ez az előzményfilm nekem sokkal jobban tetszett, mint az időben később játszódó darab. Persze hiányossága volt bőven, főleg sztori-fronton és sokkal kiszámíthatóbb volt annál, mint amit szeretek. Viszont az atmoszféra kifejezetten hangulatosra sikerült és a tipikus ijesztgetős horrorfilmek minden kötelező eleme megvolt benne, így az egyszernézős horrorfilmek kategóriájában egy abszolút nézhető filmet kapunk.

Történet

Egy babakészítő és a felesége, a Mullins házaspár befogadnak a házukba egy csapat árva kislányt és az apácát, aki a gondjukat viseli. A pár egyetlen gyermeke korábban tragikus balesetben elhunyt és a babakészítő mester és neje úgy gondolták, hogy ideje lenne, ha egy kis élettel telne meg az amúgy hatalmas házuk. Plusz az árva lányok befogadásával még az éves jótékony cselekedet is megvolt. A házastársak azonban elfeledkeznek egy aprócska tényezőről: arról, hogy a halott lányuk szobájában egy gyilkos babát rejtegetnek az egyik szekrénybe zárva. A minden lében kanál és nagyon kíváncsi árvák természetesen megtalálják Annabelle-t, annak ellenére, hogy a ház ura megmondta nekik, hogy a halott lányuk szobája no-go zóna. Persze mit várunk egy csapat fiatal lánytól, ha már elhúzták az orruk előtt a mézesmadzagot és az a fránya ajtó még tárva-nyitva is van. Szóval az első részből és a Démonok közöttből már jól ismert megszállt baba kiszabadul és terrorizálni kezdi a ház lakóit. 

Értékelés

Amit főleg hiányoltam a történetből az az "teremtés" bemutatása hiszen a film alcíme azt sugallja, hogy itt majd bizony megtudjuk miként szállta meg a gonosz démon a világ legrondább porcelánbabáját. Ezt a szálat egy nagyjából három mondatos monológgal sikerül elintéznie a filmnek, ráadásul a babát még ennek az előzményfilmnek a történései előtt szállta meg a gonosz, hiszen az árvák már "készen" bukkannak a démoni játékra a szekrényben. Nem beszélhetünk tehát a klasszikus értelemben vett eredettörténetről, ami miatt nekem hiányérzetem volt, amikor kijöttünk a moziból. 

Ijesztgetésből egyébként nincs hiány, sőt, látszik, hogy ez az alkotás csak és kizárólag egyetlen célt szolgál, hogy az atmoszférával, nézői idegeken táncolással és jumpcare-ekkel rémissze halálra a horror-rajongó közönséget. Sajnos rám már az ilyenek nem hatnak, így nem féltem rajta, de az előttünk ülő két lány jól hallhatóan végigparázta az egészet (majd a végén megjegyezték, hogy többet nem néznek moziban horrorfilmet). Amikor az egyik jelenetben a pajtában sorra csavarodtak ki a lámpákból a villanykörték és az egyik lány felállt egy székre, hogy legalább az egyiket a helyén tartsa és ne legyen vaksötét, egyetlen kérdés motoszkált a fejemben: hogy nem égeti meg az ujját? Az ijesztő jelenetek sajnos végig teljesen kiszámíthatóak, szinte mindig tudni lehet, hogy "na itt most történni fog valami", így pedig már nem is félelmetes. 

De ez legyen az én bajom. Nekem az atmoszféra tetszett a legjobban a filmben, hiszen elve szeretem az olyan alkotásokat, amik nem a jelenben játszódnak, így különlegesek mind helyszín, mind kosztüm, mind látvány szempontjából. Kifejezetten jó választás volt egy 50-es évekbeli amerikai farmot választani helyszínnek, hiszen így nemcsak a vidéki hangulatba kóstolhatunk bele, hanem a szereplők izoláltságát is sokkal jobban átérezzük. A Démonok között világára mindig is jellemző volt a vallásosság, de ebben a korszakban a kereszténység sokkal markánsabban van jelen, ami megjelenik a karakterek szintjén és a ház dekorációjában is. 

A gyerekszereplők helyesek és kihozzák a magukból a maximumot színészkedés terén, viszont úgy éreztem, hogy sokkal több karaktert vonultat fel ez az alkotás mint amennyire valóban szükség van. Janice és Linda karakterein kívül ugyanis minden szereplő gyakorlatilag felesleges, a többi árváról nem sokat tudunk meg, a Mullins házaspár is csak azért szerepel, mert kellett egy keretet adni a történetnek és az árva lányokat befogadó tragédiától sújtott család pont jól mutatott a forgatókönyvben. Charlotte nővér a lányok tulajdonképpeni gyámja sem sokat tesz hozzá a cselekményhez, hiszen a funkciója annyiban kimerül, hogy a szánkba rágja az olyan dolgokat, hogy a démon azért választotta Janice-t, mert a gonosznak nagyobb kihívást jelent az tiszta, hitükben erős embereket megkísérteni. Sok horrorfilmben persze a szereplők nagy része "fogyóeszköz" és gyakorlatilag arra valók, hogy legyen kiket kinyírni, de Annabelle mindössze két gyilkosságot tud lezavarni a teljes játékidő alatt. 

Bár sablonos, de összességében véve hangulatos és nyomasztó film az Annabelle második része. Ez sem lesz az a horrorfilm, amit évekig emlegetni fogunk, de aki szereti a nézők maximális beparáztatására épülő kísértetfilmeket az nem fog csalódni benne. 

 

Értékelés: 6/10

5 nyaralási célpont kockáknak

Mindjárt vége a nyárnak, de ez az időszak pont jó arra, hogy már a jövő évi nyaralásunkat tervezgessük. Mivel régebben már volt egy bejegyzésem Harry Potter rajongóknak való úticélokról (melyek egy részén már már jártam, más részük még mindig bakancslistás), adta magát a következő téma: hova utazzunk, ha szeretnénk látni nagy kedvenceink forgatási helyszíneit, mégis olyan nyaralást szeretnénk, ami a családnak is jó? 

A következő lista teljesen szubjektív gyűjtés eredménye, nyilván ezer más szempont szerint össze lehetne állítani hasonlót. A választásnál a filmekhez és sorozatokhoz kötődés mellett szempont volt az is, hogy az egyes helyszínek mennyire könnyen közelíthetőek meg kis hazánkból.

1. Dubrovnik, Horvátország

Talán a hozzánk legközelebb eső, kockáknak is jó szívvel ajánlható nyaralási helyszín a horvátországi Dubrovnik, ami mostanában amiatt is felkapott, hogy a Trónok Harca egyik forgatási helyszíneként funkcionál. Dubrovnik főként a királyvári jeleneteknek ad otthont és a város kapva-kapott a híres sorozat turizmus-élénkítő hatásán, hiszen külön honlapot is készítettek Királyvár-Dubrovniknak, amelyen még Trónok Harca tematikájú sétákat is hirdetnek. 

2. Olaszország

Nem nagy túlzás, ha azt írom, hogy Olaszországba lépve szinte mindenhol híres filmes helyszíneket találunk. Ezért nem emeltem ki külön egy várost sem. Mivel imádom Olaszországot, már rengetegszer voltam különböző városaiban, de sajnos még mindig nem jártam be minden helyet, amit szerettem volna. Szerencsére nincs tragikusan messze, és a fapados légitársaságoknál elképesztően olcsó árakat is ki lehet fogni, ha ügyes az ember. Az Angyalok és Démonok című Dan Brown könyvből készített filmet például Rómában forgatták, Indiana Jones pedig Velencében fordult meg az Utolsó kereszteslovagban. Érdemes Toszkánába is ellátogatni: San Quirico d'Orcia lankái szerepeltek a Gladiátor című filmben, míg a Twilightból Bella és Edward olaszországi utazásának jeleneteit Montepulcianoban forgatták. Érdekesség, hogy a Twilight saga második kötetében a szereplők valójában Volterrába utaznak, ami szintén egy létező olasz város, de a forgatás már nem itt zajlott. A Star Wars sorozatnak is van kötődése Olaszországhoz: Caserta kastélyában vették fel azokat a jeleneteket, amelyek a naboo-i palotában játszódtak, a comói tó partján található Villa del Balbianelloban szeretett egymásba Anakin és Padme. Videojáték rajongóknak pedig ajánlott ellátogatni Firenzébe is, lehet, hogy az Assassin's Creed második része után már térkép sem kell. 

3. Egyesült Királyság

Ha valaki nem bírja a nagy meleget és inkább északabbra vágyik, annak az Egyesült Királyság ideális célpont. Szintén nem emeltem ki konkrét várost, mert az ország tele van érdekesebbnél-érdekesebb látnivalókkal. Már akkor is egy évre elegendő geek-élménnyel távozhatunk, ha Londonban és környékén maradunk. A Buzzfeednek még külön Londonos forgatási helyszín térképe is van: itt ni. Pár dolog azért nincs rajta: a Thor második részében Chris Hemsworth lebontotta fél Greenwichet és még metrózott is egyet, továbbá a greenwichi Old Royal Naval College egyik terme megjelent a Karib tenger kalózai negyedik részében. A Star Wars VII. részében pedig egy rakás rohamosztagos masírozott végig Canary Wharf metróállomáson, ami természetesen a forgatás idejére űrállomássá alakult. De hogy egy kicsit a sorozatos világban is elkalandozzunk, érdemes megnézni a Baker Street 221/B.-t, ami Sherlock Holmes múzeummá avanzsált lakása. A Ki vagy Doki? című klasszikus brit sorozatot talán már nem is érdemes említeni, hiszen szinte minden részét az országban forgatják, így számtalan alkalommal jelennek meg benne London egyes részei. Egyszer még a Stonehenge-nél is forgattak. A Harry Potter pedig tipikus brit nemzeti termék, úgyhogy hosszan lehetne sorolni az országban található, sorozathoz kapcsolódó helyszíneket. Annyira hosszan, hogy erről tényleg volt egy külön poszt, ezért most nem ismétlem magam. Ha volt olyan elvetemült akinek tetszett a Transformers sorozat utolsó része, vagy a Tom Cruise főszereplésével készült Múmia, szintén örülhet, ha az országban jár, ugyanis több brit helyszín is megjelent ezekben a filmekben. A Transformersben például az Alnwick kastély és a Rievaulx apátság, a Múmiában pedig Oxford. Ha már Oxfordnál tartunk, a Doctor Strange - szerintem - egyik leglátványosabb jelenetét az Exeter College kápolnájában vették fel.

4. Djerba szigete, Tunézia

Ha valaki inkább a tengerparti pihenős vakációk híve, annak jó választás lehet Tunézia. Djerba szigetén vették fel a IV. rész tatooine-i jeleneteit, szerencsére találtam egy igen részletes leírást arról, hogy merre érdemes a forgatási helyszíneket keresni: ITT. A maradék időben pedig lehet mondjuk strandolni. Sajnos a magyar konzuli szolgálat honlapja szerint Tunézia a "II. Fokozott biztonsági kockázatot rejtő országok és térségek" kategóriájába tartozik. 

5. Izland

A hűvösebb helyek kedvelőinek és a túrázós nyaralások szerelmeseinek ajánlott úticél Izland. Bár én még itt (sem) jártam, mindenképpen szerepel a bakancslistámon, főleg, mert Budapestről közvetlen járattal könnyen megközelíthető. Számtalan filmet forgattak Izlandon, hiszen a csodálatos ország bővelkedik egzotikus természeti kincsekben. Visszatérvén a Star Wars világához, Izlandon, a Mýrdalssandur parton forgatták a Zsivány Egyes nyitójelenetét. A Trónok Harca rajongók sem maradnak látnivalók nélkül, hiszen az Északon történtek nagy részét Izlandon vették fel, a Þingvellir Nemzeti Parkban. Szerencsére az izlandiak is hamar rájöttek, hogy micsoda kiaknázható lehetőséget kínál számukra, hogy náluk forgott a sorozat, így már be is lehet fizetni külön Trónok Harca túrára. A Csillagok között két bolygójának is Izland adott otthont, ezeket a Máfabót és a Svínafellsjökull gleccserek alakították. Ha már gleccserek, a Batman: Kezdődik című filmben a Vatnajökull gleccsert láthatjuk, a 2001-es Tomb Raiderben pedig a Jökulsárlónt. A már-már földöntúli tájak miatt az Alien filmek rendezője Ridley Scott is kedveli Izlandot, például a Prometheus nyitójelenetét a Dettifoss vízesésnél forgatták.

+1 Új-Zéland

Igaz, hogy Magyarországról nem könnyen megközelíthető, nincs közel és még csak nem is olcsó, de nekem az egyik nagy álmom, hogy eljussak Új-Zélandra. Új-Zéland filmes szempontból leginkább arról nevezetes, hogy itt forgatták a Gyűrűk Urát és a Hobbitot is. De tudtátok, hogy itt vették fel az Alien Covenant egyes részeit és a Narnia krónikáit is? 

Tudom, hogy a fenti lista korántsem teljes, inkább csak egy kis ízelítőt szerettem volna nyújtani azokból a szuper filmes helyszínekből, ahova bárki ellátogathat. Ti milyen filmes helyszíneket látogatnátok meg és melyek azok, ahol esetleg már jártatok? 

Könyvajánló - Veronica Roth: A lázadó

Még januárban olvastam a Beavatott sorozat első kötetét és  ajánló is született róla. A sorozat első részétől nem voltam elájulva, viszont (a Csontvárossal ellentétben) katasztrofálisan rossznak sem találtam, így ha már egyben vettem meg a trilógiát, gondoltam, hogy illik elolvasnom az összes részét. A filmsorozatból ugyanakkor a második részt már nem néztem meg, mert az első film annyira nem kötött le, hogy még külön posztot szentelni is lusta voltam neki. Sokszor tapasztalom, hogy a könyvsorozatoknál mindig az első rész a legjobb és a minőség fokozatosan csökken mire a második, harmadik, X-edik részhez érünk. Érdekes módon A lázadó nálam a kivételek körét erősíti, mert nemhogy nem volt rosszabb mint A beavatott, de meg merem kockáztatni, hogy bizonyos elemeiben még egy kicsit jobban is működött, mint az előző rész.

Az ajánló annak lehet spoileres, aki nem ismeri az első rész eseményeit. 

Történet

A történet fonalát közvetlenül az első kötet eseményeit követően vette fel az írónő, melyben a Műveltek szimulációjának hatása alatt álló Bátrak lerohanták az Önfeláldozók csoportját. Tris és Tobias természetesen megállították a támadást, de csoportjuk szétszakadt és az események közvetkeztében a többi csoport között is kiéleződnek az ellentétek. Tris és csapata sorra járják a csoportok központjait, hogy támogatókat szerezzenek maguk mellé, hiszen tudják, hogy ha a Műveltek vezetője Jeanine más alkalommal is beveti a szimulációt azzal felszámolhatja a csoportrendszert és diktatúrát alakíthat ki. 

Értékelés

A második kötet tempóját feszesebbnek éreztem, emiatt jobban is tetszett, mint az első kötet. Az első kötetben viszonylag sok idő elment világépítésre, ami alatt szépen lassan bontakoztak ki az események, itt azonban már nem kellett időt szánni annak a bemutatására, hogy hogyan működik a csoportrendszerre épülő kitalált társadalom. Akcióban tehát nincs hiány Tris és csoportja teljes gőzzel szervezkednek, hogy megállítsák Jeanine-t, és ennek érdekében még a csoportnélküliek közösségével is készek összefogni. A csoportrendszer ábrázolásának elmélyítése kifejezetten tetszett, ahogyan az is, hogy az írónő azt is bemutatta, hogy a csoporthovatartozás önmagában még nem mutatja meg, hogy ki milyen ember, mert a személyiségnek sokkal mélyebb rétegei vannak, és senkit nem lehet egy-egy domináns tulajdonság alapján megítélni. Egyébként én már azon is csodálkozom, hogy egy ilyen társadalom legalább egy generáció felnövekvésén át működőképes tudott maradni (igen, tudom, hogy az egész egy fikció), mert nem elég, hogy egy csomó Elfajzott van, a beavatáskor csoportváltásra is lehetőség van, tehát bárki szabadon mehet jobbra-balra. Ezzel a húzással sajnos az Roth csak hiteltelenné tette a teljes csoportalapú berendezkedést, hiszen a váltásoknak köszönhetően elvileg minden csoportban teljesen vegyes tulajdonságú emberek élnek. Annak ellenére, hogy a történetet ifjúsági regényhez illően korrektnek találtam, volt néhány hiányosság és elem, amik kifejezetten zavartak. Ezek közül néhány zavaró tényezőt már az előző bejegyzésemben is említettem. 

Továbbra is hiányérzetem van amiatt, hogy nem derült ki mi történt Chicagoval, mi van a falon túl és miért kellett bevezetni egy újfajta kasztrendszert. Számomra szokatlan úgy disztópiát alkotni, hogy azokról a történelmi eseményekről, amelyek gyakorlatilag véget vetettek a megszokott társadalmi berendezkedésnek egyáltalán nem esik szó. Ez főleg annak fényében furcsa, hogy a környezet alapján  (romos város, mely csak részben lett kitakarítva, újjáépítve) én arra következtetnék, hogy még nem telt el annyi idő a pusztulás óta, hogy senki ne emlékezzen a régi időkre. Illetve, ha már eltelt, akkor az a kérdés merül fel bennem, hogy miért nem tudtak rendet tenni a városnak legalább abban a részében, amelyet lakóhelynek használnak. A regény végére egyébként kiderült, hogy a "mi van a falon túl?" kérdés kibontását az írónő a zárókötet nagy dobásának szánja, de nekem emiatt végig hiányzott a puzzle egy darabja. 

A leginkább zavaró elem számomra a főhősnő Tris volt, az előző kötet óta sem tudtam megszeretni a karaktert. Noha az előző részben történtek az ő jellemét is formálták, szerintem inkább rossz irányba "fejlődött". Én legalábbis nem állítanék a lányom elé példaképnek egy olyan lányt, aki 1. hazudik a pasijának, sorozatosan 2. felelőtlen öngyilkos akciókba kezd (persze mese, így általában jól jön ki belőle) 3. feleslegesen sokan nyavalyog a veszteségei miatt (háború van, másoknak is haltak meg szerettei), 4. többnyire csak magával van elfoglalva, egyszer nem jutott eszébe megkérdezni bárkitől is, hogy hogyan érzi magát. Arról nem is beszélve, hogy úgy éreztem, hogy többnyire csak sodródik az eseményekkel, nem alakít semmit, és még csak karizmatikus vezető sem próbál lenni (igazából még arra se törekszik, hogy szimpatikus legyen az embereknek). Az egyetlen említésre méltó tulajdonsága, hogy Elfajzott így több csoport tulajdonságai is megvannak benne, de a történet szerint ez nem csak rá igaz, mert a társadalomban elég sok Elfajzott él. Mivel a regény végig Tris-központú a többi szereplő ezúttal sem kap túl nagy teret, pedig szívesebben olvastam volna Evelyn, Marcus és Tobias múltjáról és családjáról többet, de Caleb motivációját, Trissel való kapcsolatát is szívesen megismertem volna. Míg Tobiast / Négyest az előző könyv legizgalmasabb szereplőjének gondoltam, ebben a könyvben sima "statisztává" silányult. Az élettörténetéről nem tudunk meg többet, mint az előző kötetben, Tris iránt érzett feltétel nélküli szerelme pedig nem elég ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést. Egyébként ha már korábbi sorokban a fikcionális lányomnak címeztem az írást, ezt a könyvet párkapcsolati mintaként sem állítanám a tinédzserek elé. Vagy csak akkor, ha a "milyen az egészségtelen párkapcsolat" témakört szeretném velük átbeszélni. Tris és Tobias kapcsolatát ugyanis rendkívül egyoldalúnak érzem, amelyben Tobias a támogató, aki mindent megtesz a kedveséért és mindentől igyekszik megóvni őt (ezért néha inkább a gyerekeként, mint a partnereként kezeli), míg Tris többnyire elvan a saját világában anélkül, hogy megfordulna a fejében Tobias. Tris egyébként legalább három alkalommal van meggyőződve arról, hogy a következő nagy hazugsága után Tobias soha többet nem áll majd szóba vele és elveszti minden bizalmát, de Tobias természetesen mindegyik után vakon megbocsájt. Tényleg ilyen férfi-nő viszonyt kell a tinik elé példának állítani? 

Elődjéhez hasonlóan A lázadó is élvezhető, de több sebből vérző sci-fi. Egyértelműen ifjúsági mű (esetleg még tini-lelkű felnőtteknek ajánlanám), így aki asimovi vagy lovecrafti mélységeket és történetvezetést vár az gyorsan felejtse is el az egészet. A szerelmi szál miatt inkább hölgy olvasóknak javaslom. 

 Értékelés 6,5/10

Filmajánló - Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell)

Jómagam sosem voltam kifejezetten anime-rajongó, az egyik gimis barátnőm viszont igen, így az olyan alapműveket, mind a Páncélba zárt szellem (GitS), a Neon Genesis és a Hellsing én is láttam annak idején. Mivel a GitS-et emlékeim szerint szerettem örültem neki, hogy készül az élőszereplős változat, annak ellenére is, hogy már a megjelenés előtt is több kritikát olvastam a filmmel kapcsolatban (többek között azt, hogy felrótták a készítőknek, hogy miért Scarlett Johansson játssza az eredeti változatban ázsiai szereplőt). 

Mindig is kicsit hálátlan feladatnak tartottam remake-et készíteni, főleg ha az alapanyag annyira ikonikus darab mint a GitS. Sajnos a film végére úgy éreztem, hogy az Rubert Sanders és csapata belesétált a csapdába: egyszerre akarták kielégíteni a régi rajongók igényeit és tömegtermékké alakítani a történetet, hogy a globális piacon is eladható legyen a film, így két szék közül félig a pad alá estek. Ettől függetlenül a Páncélba zárt szellem nem lett rossz film, sőt! Bárcsak minden amerikai remake ilyen minőségben készülne el. 

A történet

A sztori nagyjából az eredeti anime vonalán mozog és egy olyan társadalmat mutat be, ahol az ember és a gépek már-már szimbiotikus kapcsolatban vannak, a technológiai fejlettség lehetővé teszi, hogy az emberek gépi alkatrészekkel tuningolják fel a saját testüket. Noha az implantátumok ebben a jövőben annyira gyakoriak, hogy szinte minden emberben van valamilyen mesterséges alkotóelem, az, hogy valakinek teljes mértékben kiborg teste legyen még nem jellemző. Ezért egyedi a főszereplő az Őrnagy, akinek pusztán az agya emberi, a teste pedig gép. Az Őrnagy korábban egy baleset áldozata volt, amelyben a teste annyira roncsolódott, hogy már nem tudták megmenteni, a Hanka nevű robotikával foglalkozó cég azonban egy kiborg testbe ültették az agyát. Az Őrnagy így életben maradt, bár a múltjából - a film elején - még semmire nem emlékszik. Mivel a nő így a gépek és az emberek legjobb tulajdonságait ötvözi, a cég természetesen nem engedte útjára, hanem "odaadták" a cyberbűnözéssel foglalkozó 9-es részlegnek. Az Őrnagy a 9-es részleg különleges katonájaként hackerek után nyomoz, amikor belekeveredik egy olyan ügybe, ami összefügg a múltjával és arra készteti az Őrnagyot, hogy kérdőjelezze meg az új identitását. 

Értékelés

Tudom igazságtalan egy független élőszereplős filmet összehasonlítani egy 95'-ös kultikus animével, de sajnos az ilyen művek esetében kevesen tudják (akarják) függetleníteni magukat az eredetitől. Én azért igyekszem önálló entitásként tekinteni a Johansson főszereplésével készült GitS-re mert a maga kategóriájában egy teljesen korrekten összerakott, élvezhető és egyedi képi világgal bíró alkotás, annak ellenére, hogy korszakalkotó viszont nem lett. A problémafelvetés (a gép és az ember viszonya, az emberség mibenléte, a gépi tuning  hatása az emberi identitásra) mindenképpen érdekes és a technológia rohamos fejlődésével egyre inkább aktuális is, de kár, hogy pont a téma aktualitása az, amire Sanderséknek nem sikerült jól reflektálniuk. A film ugyanis annyira igyekezett hű maradi animált elődjéhez, hogy megfeledkeztek arról, hogy a XXI. században a tálalás ebben a formában már lehet, hogy kevés lesz. Hiszen az alapdilemmát a kilencvenes évek óta számos helyen láthattuk (és most tekintsünk el attól, hogy sokszor azok az alkotások is a GitS animéből merítettek), így a technológia és az biológia összefonódása napjaink moziba járó közönségének egyáltalán nem jelent újdonságot. 

Mivel a Páncélba zárt szellem nem titkoltan olyan blockbusternek készült, aminél igenis szempont volt, hogy minél szélesebb körben el lehessen adni, az elődre nagyon is jellemző, hosszabb és tartalmas filozofálások elmaradtak és inkább az akciófilmek irányába hajlott ez a változat. Én ezt személy szerint nem bántam, mert az emberi lét mibenlétéről szívesen elcsevegek a barátaimmal egy romkocsmában, azonban este a moziban nem biztos, hogy arra vagyok kíváncsi, hogy a főhősnő nietzschei magaslatokba törő gondolatmeneteket folytat. (Ne értsetek félre szeretem, ha egy film elgondolkodtat, sőt továbbgondolásra és beszélgetésre késztet, de ezt ne a szereplők szájába adott monológok formájában tegye, hanem a történetmeséléssel idézze elő.) Ebből a szempontból nekem egy kicsit talán jobban bejött a Páncélba zárt szellem mint annak idején az anime.

Érdekes módon hiányoltam viszont a katarzist a végjátékból. Általában van az a pont, ahol az események elérik a tetőfokukat (a mai filmekben ez vagy nagyon akciódús, vagy nagyon drámai) és lezárul a történet, nekem azonban ez a film kicsit adós maradt a nagy csúcsponttal. Folyamatosan haladtunk a végkifejlet felé, de sem az Őrnagy megvilágosodása, sem az utolsó harc a nagy robottankkal nem hozott gyorsulást a film tempójában és ettől nekem személy szerint van egy kis hiányérzetem. 

A színészekkel nem volt különösebb gondom, ugyanakkor az Őrnagy figuráján kívül a a csapat egyik tagjával sem foglalkoztak eleget, pedig szerepelt a filmben Juliette Binoche és a Japánban ikonnak számító Takeshi Kitano is. Ezt a filmet egyértelműen az Őrnagy köré építették és ez az, amiért én teljesen megértem, hogy miért egy amerikai színésznőt választottak a szerepre. A filmeket el kell valahogy adni a közönségnek (és egy ilyen nagyköltségvetésű mozi esetében nem csak a régi GitS rajongóknak), ahhoz pedig nem árt, ha van egy olyan húzónév, amit mindenki ismer és aki miatt még hajlandóak is beülni a moziba. Tegyük szívünkre a kezünket hányan ülnénk be például egy olyan filmre, amit csak azzal próbálnak eladni nekünk, hogy Lucy Liu a főszereplő? Scarlett Johansson játékával sincs különösebb baj, bár egy mivel egy olyan figurát alakít, aki részben robot az arckifejezése főként semleges. Az Őrnagy nemezise Kuze viszont kellemes meglepetés volt és szívesen láttam volna többet a vásznon, ráadásul a két karakter közötti dinamika is jó lett volna. Mint ahogy szívesen megtudtam volna arról is többet, hogy kik vannak még a 9-es részleg csapatában és milyen a viszonyuk az Őrnaggyal de ennek sem jutott hely a játékidőben. 

A látványvilága a filmnek teljes mértékben lenyűgözött, hiszen a japán vonalnak köszönhetően tele van keleties vonásokkal, ami nagyon egyedi atmoszférát kölcsönöz az egész mozinak. Ehhez jön még hozzá, hogy a Páncélba zárt szellem cyberpunk világa kifejezetten sötét, néhol már-már egészen horrorisztikus, a komorságot megtörő neon fények pedig kifejezetten szürreális érzést keltenek és még jobban elmélyítik a néző szorongását. Ha mást nem akkor a látvány lesz az, ami miatt igazán emlékezni fogok erre a filmre, hiszen ritkán látunk olyan, ahol egy nagyon modern és egy nagyon tradicionális világ képi elemei keverednek. 

A Páncélba zárt szellem tehát látványos és egyedi mozi, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Azt sajnálom igazán, hogy kicsit csapongott és a zsúfoltság annyi mindenre nem jutott idő. Így olyan érzésem volt, mintha végig a felszínt kapargatnánk, noha a történetben egyébként annyi elem volt, hogy simán több filmre elegendő alapanyagot biztosított volna. 

Értékelés 7/10

Könyvajánló - Anne Rice: Vérhozsánna

Gimnazista éveimben az egyik kedvenc írómként tartottam számon Anne Rice-t. Imádtam az Interjú a vámpírral, a Lestat a vámpír és a Kárhozottak királynője stílusát és elvarázsolt a vámpírkrónikák részletesen kidolgozott, misztikus, de sok szempontból annyira emberi világa. A sorozat későbbi kötetei már szinte egyáltalán nem nyűgöztek le, a Memnoch a sátánt kifejezetten egy vallási katyvasznak találtam, de kétségkívül voltak még olyan regények a sorozatban, amelyeket szívesen olvastam. Az Armand a vámpír kifejezetten tetszett, és a Blackwood farm sem volt annyira rossz. Így tehát bizakodva kezdtem bele a sorozat utolsónak kikiáltott kötetébe a Vérhozsánnába. (Egyébként utólag kiderült, hogy nem az az utolsó kötete a Vámpírkrónikáknak, mert az írónő jópár év múlva megírta a Lestat herceget.) 

A történet

A történet a Blackwood farmban megkezdett történetet meséli tovább, ami az immár vámpírrá vált Quinn Blackwood szerelméről szól. Mona Mayfair halálos beteg, azonban Quinn vámpírként már rendelkezik az eszközzel (a vérével), amellyel megmentheti szerelmét a biztos végtől. A Mayfair családnak azonban sötét története van és Mona őriz olyan titkokat, amelyek megmérgezik a halhatatlanságát. A "fiatal" vámpírok Lestat segítségével igyekeznek felgöngyölíteni a Mayfair családdal kapcsolatos rejtélyeket.

Értékelés

Ez az az Anne Rice kötet, amit nem nagyon fogok többet a kezembe venni. Elolvastam, és megtartom, mert így teljes a sorozatom, de nem lett az igazi. Mona és Quinn ugyan aranyos párost alkotnak, a cselekmény nekem nagyon vérszegény volt. Az egész könyvben jóformán nem történt semmi, ellenben hosszú oldalakon keresztül lehet olvasni Lestat monológjait a jóságról, a gonoszságról, a halhatatlanság lényegéről és főként arról, hogy mennyire elvarázsolta a Mayfair család feje, Rowan Mayfair. 

Mivel Lestat szemszögéből olvashatjuk az eseményeket, ez a könyv is túlságosan a kópé királyfi körül mozog. Ez a karakter már önmagára is úgy tekint mintha a világ közepe lenne és ez néha már nagyon fárasztó és a tényleges cselekmény rovására megy. Nekem egyébként az új stílusa sem jön be, jobban szerettem, amikor még jobban hasonlított a jövőben ragadt francia nemeshez. A laza rocksztárokra jellemző dumái rendkívül karakteridegennek hatnak és én inkább tartottam megmosolyogtatónak, mint komolyan vehetőnek.

Számomra sokat elvett a könyv élvezeti értékéből, hogy a Mayfair-boszorkányok ciklusból nem olvastam az összes kötetet. A Boszorkányok óráját igen, de mivel annyira nem ragadott meg a világ nem olvastam tovább a sorozatot. Ehhez a könyvhöz azonban mindkét sorozat ismerete szükséges. Ez mondjuk már az én bajom, de nem szép marketingfogás így házasítani két sorozatot. 

Sajnos ez a regény erősen közepes lett és nem sok köze van már az első Vámpírkrónikák világához.

Értékelés: 5/10

 

Filmajánló - Valerian és az ezer bolygó városa

A nagy nyári melegnek köszönhetően beültem végül Luc Besson új sci-fijére is a moziba. Noha az Ötödik elem az egyik kedvenc sci-fim, olvastam, hogy a Valerian milyen förtelmes kritikákat kapott, ezért nem terveztem moziban nézni ezt az alkotást. Nem szeretem ugyanis, ha egy rendezőtől a korábbi életműve alapján sokat várok, aztán csalódottan kell kijönnöm a moziból. A rossz kritikák szerencsére ahhoz jók voltak, hogy ne üljek be túl nagy elvárásokkal a filmre, s így aztán a csalódásom se legyen akkora. Miután ennyire rákészültem minden szörnyűségre, végül az lepett meg, hogy nekem az olvasottak után inkább kellemes csalódás volt a film. Valóban nem lehet olyan jelzőkkel illetni, mint "epikus" vagy "korszakalkotó" és több helyen döcög is a gépezet, azonban számomra összességében a Valerian egy egyszerű, szerethető, akár még gyerekkel is megnézhető sci-fi-mese volt. Pár dolog van, ami miatt igazán kár, de ezekről majd később...

A történet leírása még nem, azonban a kritika már spoileres lesz, így kérem olvasni a következő sorokat. 

A történet

A történet két intergalaktikus különleges ügynök, Valerian és Laureline (egyik) kalandját meséli el. Az ügynököknek azt kell kideríteniük, hogy mi az a sötét erő, ami az Alpha űrbázist középpontjában található és amelyet nem sikerül felderíteni normál érzékelőkkel. Az Alpha űrbázis egy több ezer fajnak otthont adó komplexum, ezért esetleges pusztulása számos értelmes lény és társadalom kapcsolatát fenyegeti. A nyomozás során az ügynökök rájönnek, hogy az eseményeknek közük van egy rég elpusztult bolygóhoz, a Mül bolygóhoz és egy olyan fajjal is szembe kerülnek, amelyek egyetlen adatbázisban sem szerepelnek. 

Kritika

Az az igazság, hogy a történetről nem nagyon lehet többet írni, sem spoilermentesen, sem máshogyan, mert lényegében ennyiben össze lehet foglalni a film eseményeit. Főhőseink keresztül-kasul bejárják az állomást, hogy aztán ráakadjanak, mi okozza az állomás belsejében lévő anomáliát. A film vége volt számomra az egyik kellemes meglepetés. Egy ilyen látványorgiától az ember lánya minimum egy szupergonoszra és egy brutális, hatalmas csatára számít a film tetőpontjaként. Ez azonban elmaradt, helyette teljesen más irányt vett a történet: az derült ki, hogy az anomáliát valójában az elpusztult Mül bolygó túlélői okozzák, akik cseppet sem rossz szándékúak, csak újra akarják építeni a saját világukat, ellenben az állomás vezetősége el szeretné tüntetni őket. Nos, nem rossz csavar a főhősöket egy olyan szituációba helyezni, amelyben kiderül, hogy valójában a munkaadóik a rosszfiúk, de úgy érzem a Valeriannak nem teljesen sikerült kiaknáznia az ebben rejlő lehetőségeket és a várva várt tetőpont elmaradt. Nem sikerült teljesen kiaknázni a világban rejlő lehetőséget sem, mert ha nem akarják mindenáron 12-es karikába szuszakolni a filmet és meg mernek ütni egy kicsit darkosabb, komorabb hangot, akkor sokkal jobban működhetett volna a felállás. Így viszont moralizálásban is megakadunk valahol a Bogyó és Babóca szintjén, ami nem igazán áll jól egyetlen sci-finek sem. 

Ha már elkezdtem, hogy mivel voltam elégedetlen, akkor folytatom a film fikázását (ígérem leírom azt is, ami tetszett): nem tudom honnan kerítették a színészeket, de a két főszereplő kivételesen alkalmatlan a különleges ügynöki szerep betöltésére. Dane DeHaan (Valerian) leginkább egy metroszexuális mimózára emlékeztet (ettől még lehet jó karakterszínész, lásd: az Egészség ellenszere), viszont ki nem nézném belőle, hogy ő a macsó, aki listát vezet arról, hogy hány nőt döntött meg (pedig a forgatókönyv szerint vezet), azt pláne nem, hogy ő az a keménylegény, aki majd megmenti az űrállomást a pusztulástól. Cara Delevingne (Laureline) már az Öngyilkos Osztagban is elég vérszegény alakítást nyújtott és úgy gondolom itt sem lépte meg a szintet. Persze nyilván remekül el lehet adni őt vagány csajsziként egy aprócska bikinikben, de egy filmbe szerintem kevés. A két főszereplő közötti kémia pedig szerintem nem működött, nem jött át, hogy ők az évődő kollégák, akik csak látszólag szívatják egymást, különben halálosan szerelmesek. (Pedig a film a szánkba rágta, de így se.) Sőt még csak nem is hiszem, hogy pont ők azok a fiatalos arcok, amik miatt a tizenéves korosztály elmegy majd a moziba. Azt hiszem talán a színészekről való véleményem a legjobban az illusztrálja, ha azt írom, hogy a legjobb színész a filmben Rihanna volt. 

Most, hogy kipanaszkodtam magam, rátérnék arra, hogy mi az, ami tetszett a filmben. Kövezzetek meg érte de nekem tetszett a történet egyszerűsége. Végre nem operáltak időutazással és követhetetlen csavarokkal, elkezdtek egy történetet és szépen lineárisan el is mesélték. Gyakran van olyan érzésem a mai filmek kapcsán, hogy a váratlan fordulatokkal, idősíkokkal és szálakkal akarják drámaibbá tenni a filmet, akkor is ha ezek dramaturgiailag az égvilágon semmilyen célt nem szolgálnak, csak kavarnak egyet a hót' egyszerű történeten. Itt azt kapjuk, amire befizetünk, az elején feldobnak egy rejtélyt, aminek a megoldásához eljutnak a végére. Noha a humor kevésbé sziporkázó mint az Ötödik elemben, voltak jó pillanatok és örültem, hogy a Galaxis Őrzői 2. után végre ismét egy könnyedebb sci-fit nézhetek. Ha már könnyedség: noha néhány sorral fentebb éppen azt róttam fel a filmnek, hogy nem elég felnőttes, valahol van ebben a tulajdonságban pozitívum: végre egy olyan film, amit családdal és gyerekkel is meg lehet nézni. Hiszen ez egy kicsit nagyobb gyerkőcnek nem félelmetes, ráadásul anyu-apu-egyéb rokon sem akarnak eret vágni magukon, hiszen számukra is szórakoztató. Szerettem azt is, hogy a régi kedvenc sorozatomhoz a Star Trekhez hasonlóan ez a film is alapvetően egy optimista jövőképet fest, ahol a fajok egymás mellett viszonylagos békében tudnak élni és nem az az elsődleges céljük, hogy szétlőjék, felrobbantsák, elpusztítsák egymást. 

A látványról azt hiszem már nagyon elcsépelt írni egy modern ajánlóban, hiszen a 2017-es blockbusterek ezen a téren már szinte kivétel nélkül a maximumot hozzák. Nincs ez máshogy a Valeriannal sem. Így hát  a látvány körében igyekszem inkább a hangulatot bemutatni és értékelni. Az Ezer bolygó városára a legjobb szó, hogy színes, az Alpha valóban ezernyi faj és kultúra találkozása így az állomás számtalan stílusú és hangulatú részből áll, az ott élők technológiája pedig már van azon a szinten, hogy ne steril fémfolyosókból álljon a környezet. Nekem a Babylon 5 ugrott be egyébként bár utóbbi jóval fapadosabb változatot képvisel. Nagyon tetszett az idegen fajok kidolgozása és bemutatása is, a Mül bolygó lakói kifejezetten szépek, a kis kacsacsőrű lények rendkívül mulattatóak, a Rihanna által megformált Bubble pedig üde színfolt (és most csak egy párat soroltam fel a film által felvonultatott fajokból). Ugyanakkor nem éreztem, hogy annyira karakteres lenne a látványvilág, hogy kiemelje a többi hasonló sci-fi közül (legalábbis emlékeim szerint a Jupiter felemelkedése is volt ilyen látványos). 

Azoknak, akik szeretik az easter eggeket a filmekben igazi csemege lesz a Valerian, számos utalás van ugyanis az Ötödik elemre és sok más filmre is. Laureline ügynök vulkáni kéztartása például feltűnt valakinek? Elsőre szerintem nem is lehet kiszúrni az összeset. 

Összességében tehát nem rossz film a Valerian és az ezer bolygó városa, talán ha nem Luc Besson csinálta volna, sokkal pozitívabb kritikákat kapott volna. A nagy elődhöz sajnos nem sikerült felérnie, de egyébként a buta hibák és a rettenetes casting mellett is látványos szórakoztató darab, amit tényleg jó szívvel tudok ajánlani családi mozizásra. Szóval én aranyosnak és szerethetőnek találtam, csak kár hogy hiányzott belőle az a bizonyos plusz, ami kultikussá tudná tenni. 

Értékelés 7/10